A PLANETÁRIUM TECHNIKÁJA

A planetárium a szabad szemmel látható égitestek, így a csillagok, a Nap, a Hold, valamint az öt fényes bolygó megjelenítésére szolgáló bonyolult mûszer. Több száz, ha nem több ezer éve is készítettek már planetáriumokat, ezek mechanikus bolygómodellek voltak, jórészt csak a Föld-Hold mozgását, esetleg néhány bolygó mozgását lehetett velük szemléltetni. Ezeket orrery-szerkezeteknek nevezik.

A Budapesti Planetárium mûszere úgynevezett projekciós planetárium, ami azt jelenti, hogy valamennyi égitestet, valamint azok Földrõl látható mozgásait vetítéssel jeleníti meg. Az elsõ projekciós planetáriumot Walter Bauersfeld, a jenai Zeiss Mûvek fõmérnöke alkotta meg. A müncheni Deutsches Museum-ban került felállításra, ahol 1923. októberében avatta fel alkotója.

A Budapesti Planetárium fõmûszere és legtöbb segédvetítõje szintén jenai Zeiss gyártmány. Ez egy úgynevezett Universal planetárium, ebbõl a típusból sok található szerte a világon.

A planetárium berendezés a pontosan félgömb alakú, fehérre festett kupola belsõ felületére a valódi égbolthoz megtévesztésig hasonló minõségben kivetíti a szabad szemmel látható égitesteket; a csillagokat, a Napot, a Holdat, az öt legfényesebb bolygót, valamint ezek látszó mozgásait. Az égitestek mozgásait felgyorsítva láthatjuk a Planetáriumban. Bonyolult fogaskerékrendszer gondoskodik arról, hogy e mozgások a valóságnak megfelelõ sebességarányokkal történjenek, így tetszõleges idõpontra be lehet állítani a mûszert. Megtekinthetjük az éppen aktuális esti égboltot, mely csillagok, csillagképek, bolygók látszanak napnyugta után az égen, hogy néz ki a csillagos ég ugyanazon a napon éjfélkor, és hogy néz ki másnap hajnalban, pirkadat elõtt.

A planetárium segítségével képesek vagyunk az idõben elõre és hátra utazni. Megnézhetjük, hogy milyennek látszott az égbolt néhány évtizeddel, vagy évszázaddal ezelõtt, sõt be lehet mutatni, milyen helyzetben voltak a bolygók például Krisztus születésekor. De azt is meg tudjuk nézni, hogy milyen lesz az égitestek elhelyezkedése a jövõben.

Nem csak idõben, hanem térben is tudunk utazni a planetárium géppel. A berendezés alkalmas arra, hogy bemutassa a Föld tetszõleges szélességi körérõl látható égboltot és az égitestek mozgásait. Elutazhatunk a Déli- vagy az Északi-sarkra, az Egyenlítõre, vagy a térítõk vidékére. Sõt, még messzebbre is elkalandozhatunk. Be lehet mutatni a berendezéssel a Hold, a Mars, a Jupiter, vagy az Uránusz égboltját is.

A látványt igen sok kiegészítõ berendezés, speciális vetítõgép teszi teljessé. Ezekrõl késõbb részletesebben szólunk. Vannak olyan segédvetítõk is, amelyek kifejezetten az oktatást, a szemléltetést szolgálják. Fel lehet vetíteni a kupolára például az égi koordináta rendszert, az égi egyenlítõt, az ekliptikát, a meridiánt. Kivetíthetjük a pólusok helyét mutató nyilakat, vagy a precessziós órát. Ezen kívül számos diavetítõ és diavetítõ-rendszer segíti a szemléltetést.

A Planetárium ismeretterjesztõ intézmény. Csillagászati és ûrhajózási ismereteket nyújt a látogatói számára. Mindezt szórakoztató formában teszi. Leginkább az iskolai oktatást, a földrajz és a fizika tantárgy keretén belül a csillagászati anyag szemléltetését és megértését segíti. A planetáriumi vetítõk által a kupolára varázsolt éjszakai égbolt látványa teszi egyedülállóvá ezt az intézményt. Ismerkedjünk meg hát közelebbrõl ezzel a varázslattal, nézzük meg, hogy milyen csodálatos technikai berendezés a planetárium!

A csillagvetítõ

Talán a legnagyobb élményt a ragyogó csillagos égbolt látványa kelti a látogatókban. Elõadás közben úgy érezzük, mintha a valódi éjszakai égboltban gyönyörködnénk. A planetárium berendezés - az északi és a déli égboltot is beleszámítva - összesen 8917 csillagot vetít a kupolára. Erre a célra a fõmûszer két végén található nagyméretû, úgynevezett csillaggömbök szolgálnak.

A két, rézbõl készült, egyenkint 75 cm. átmérõjû gömbnek a középpontjában egy-egy 220V, 1000W-os halogénizzó van. Ezek a fényforrások. A gömbökön látható sötét lyukak egyrészt vetítõobjektívek, másrészt szellõzõ nyílások. A vetítõ objektívek 1:4,5 fényerejû, 115 mm fókusztávolságú Tessar-rendszerû objektívek, amelyek mindegyike az égboltnak csak egy meghatározott részét vetíti ki. Az egész égbolt összesen 32 mezõre van felosztva, ezek közül 20 hatszög, 12 pedig ötszög alakú. A csillagmezõk nagyon pontosan illeszkednek egymáshoz, határaikat nem vesszük észre. A két csillagömb között fele-fele arányban oszlik meg a 32 mezõ.

A csillagok vetítése diavetítõhöz hasonlóan történik, de itt a csillagok nem filmre vannak fényképezve. A 32 csillagmezõ mindegyikét azonos fényforrással rendelkezõ, de külön-külön "diavetítõ" vetíti ki. Az 1000 W-os halogénizzó fényét egy-egy nagyméretû, egészen speciális felületûre csiszolt kondenzorlencse irányítja a diapozitívként szolgáló csillaglemezre. A csillaglemez 0,015 mm vastagságú rézlemez, amelyen a csillagok helyzetének megfelelõen furatok vannak. A csillagok fényességbeli különbségeit különbözõ átmérõjû furatok alkalmazásával oldották meg. Ezek mérete 0,023 és 0,217 mm között változik. Kivetítve, ennek megfelelõen a kupolán 2,3 és 22 mm átmérõjû fénykörök formájában képzõdnek le a csillagok. A nagyobbak fényesebb, a kisebbek halványabb csillagok benyomását keltik. A 21 legfényesebb csillag vetítését külön vetítõberendezések végzik, amelyek a csillaggömbökre vannak erõsítve és többségük a csillaggömbök központi fényforrását használja.

A valóságban a csillagok színe különbözõ. A planetáriumi vetítõberendezés ezek megjelenítésénél megfelelõ színszûrõket alkalmaz. Ilyenek csillagok az Aldebaran, Antares, Arkturusz, Betelgeuze, és a Rigel. A gép által vetített közel 9000 csillag egy kicsivel több, mint amennyit ideális körülmények között (kristálytiszta égbolton, zavaró fényektõl mentes helyen, holdtalan éjszakán) szabad szemmel láthatnánk. A csillaglemezeken találhatók még a szabad szemmel is látható csillaghalmazok, csillagközi világító ködök, és extragalaxisok is.

Zavaró, ha a csillagok fénye a fehér kupola pereme, azaz a "látóhatár" alá kerül, netán a látogatókra vetül. Ezt elkerülendõ, takaróblendéket építettek a csillagvetítõ objektívek elé. A finoman csapágyazott, matt feketére festett, nagyjából félgömb alakú takaróblendék két, egymásra merõleges tengely mentén (kardán felfüggesztés) tudnak elfordulni. Az alvóbaba szeméhez hasonlóan, csak fordított helyzetben mûködnek; alulról fölfelé záródnak. Súlyok biztosítják, hogy mindig megfelelõ helyzetbe forduljanak. A "babaszem blendék" egyik súlya kívülrõl is jól látható a gömbökön, ezek a fekete "gallérkák", amelyek minden objektíven ott vannak. Ezekkel elérhetõ, hogy a vetítõberendezés forgása közben is mindig biztosítva legyen az égitesteknek a látóhatár alatti kitakarása. A blendék fénygyengítõ hatása a látóhatár közelében már érvényesül, utánozva ezzel a valóságos légkör fénygyengítõ hatását.

Változócsillagok vetítõi

Az igazi égbolt csillagainak tekintélyes hányada változócsillag, ami azt jelenti, hogy többé-kevésbé szabályos idõközönként változik a fényessége. Az esetek többségében a fényváltozás mértéke kicsi és csak megfelelõ mûszerrel mérhetõ. Az erõsebben fényüket változtató csillagok közül a planetárium berendezés csak hármat vetít. Ezek a Cephei, az Algol és a Mira Ceti. Külön-külön vetítõvel rendelkeznek, kettõ a déli, egy pedig az északi csillaggömbre van szerelve.

A fényváltozást a vetítõobjektív elõtt forgó takarólemez hozza létre. A takarólemezeket forgató kis motorok sebessége elõtét-ellenállással szabályozható, és így beállítható a megfelelõ fényváltozási periódus. Mint ahogy minden mozgás ez is felgyorsítva figyelhetõ meg a Planetáriumban, hiszen a valóságban például a Mira Ceti periódusa közel egy év, itt viszont néhány másodperc.

Szíriusz-vetítõ

Az égbolt legfényesebb csillaga, a -1,5 magnitúdójú Szíriuszt a déli csillaggömbre szerelt külön vetítõ vetíti. A Szíriusz viszonylag közel van hozzánk, távolsága mindössze 8 fényév, parallaktikus elmozdulása éppen ezért jelentõs. A csillagok parallaktikus mozgása egy látszólagos elmozdulás, amit a Föld napkörüli keringése okoz. A mozgó Földrõl nézve a közelebbi csillagok elmozdulni látszanak a nagyon távoli csillagok alkotta égi háttér elõtt. Az eredmény az, hogy a közeli csillagok egy év alatt - távolságuktól függõen - kisebb vagy nagyobb ellipszist látszanak leírni. A roppant nagy távolságok miatt a csillagok parallaktikus ellipszise olyan kicsi, hogy csak nagyon precíz mûszerekkel mérhetõ. A Szíriusz parallaktikus elmozdulásának mértéke a valóságban 0,345 ívmásodperc. A planetárium-géppel be lehet mutatni ennek a csillagnak parallaktikus mozgását, természetesen felnagyítva. A Szíriusz vetítõ objektíve elõtt egy forgatható prizma van, amely fogaskerék kapcsolatban áll a gép évi mozgását hajtó rendszerrel. A kupolán a Szíriusz "egy év" alatt egy kb. 400 mm félnagytengelyû ellipszist ír le.

Tejút-vetítõk

A Tejút egy halványan derengõ sáv a csillagos égen. Valójában számtalan, de nagyon halvány csillag szemünkben összemosódó fénye. Galaxisunk, a Tejútrendszer - amelynek egy szerény tagja a Nap is - egy óriási csillagrendszer, mintegy kétszáz milliárd csillagból áll. Alakja lencséhez, vagy diszkoszhoz hasonlít, szélei felé elvékonyodó korong. Valamennyi csillag, amelyet az égbolton látunk, mind-mind a Tejútrendszerhez tartozik, csakhogy ezek viszonylag közel vannak hozzánk. A Tejútrendszerbõl csak egy, az égbolton körbefutó sávot látunk, mivel benne vagyunk a belsejében.

Az állócsillaggömbökre szerelt Tejút-vetítõk vetítik a Tejút északi, illetve déli részét. A 180 mm átmérõjû és 75 mm magas üveghenger belsõ falára körben egy diapozitív van erõsítve, amely valódi fényképfelvételek alapján a Tejútról készült. A henger középpontjában piciny izzó van, körülötte pedig kettõs falú üveghenger, amely félig van töltve higannyal. A higanybelnde akadályozza meg a látóhatár alá vetítést. A Tejút vetítõnek nincs objektívje, a diapozitívot átvilágító fény közvetlenül a kupolára vetül, létrehozva a valósághû, elmosódott Tejút-sávot. Ezt a fajta vetítést nyers-vetítésnek nevezik. A Tejút fénye a csillagoktól függetlenül szabályozható a vezérlõpultról.

A Naprendszer égitestjeinek vetítõi

A Naprendszer fényesebb égitestjeinek vetítõi a két csillagvetítõ gömböt a középrésszel összekötõ rácsos állványzaton belül vannak. Az északi csillaggömb alatt a Szaturnusz, a Nap és a Hold, a középrész és a déli csillaggömb között pedig a Merkúr, a Vénusz, a Mars és a Jupiter vetítõje. Mindegyik vetítõbõl kettõ található a gépen, párhuzamosan szerelve. Ez a megoldás növeli az üzembiztonságot (ha egyiknek az izzója kiégne elõadás alatt), másrészt a rácsos tartószerkezet elemei nemkívánatos kitakarást okoznának egyetlen vetítõ mozgása esetén.

A Nap, a Hold és a bolygóvetítõk bonyolult fogaskerék kapcsolatban állnak egymással. Egyetlen központi motor hozza mozgásba a bolygóvetítõ rendszert, mely motornak mind a forgási iránya, mind a sebessége a vezérlõpultból szabályozható. A mozgásokat ugyan felgyorsítva figyelhetjük meg, de éppen a fogaskerék kapcsolódások, áttételek gondoskodnak arról, hogy ezeknek az égitesteknek az elmozdulásai a valóságnak megfelelõen arányos sebességgel történjenek. A Földrõl nézve a Nap egy év alatt körbejárni látszik a csillagok között. Ezzel együtt a többi bolygó is kisebb-nagyobb mértékben elmozdul a csillagos háttér elõtt. Ezért ezt a mozgást évi mozgásnak nevezzük.

A Nap-vetítõ rendszer

Az északi csillagos égboltot vetítõ csillaggömb alatti rácsos összekötõ részben kapott elhelyezést. A Naprendszer égitestjeinek vetítõi közül ennek a mozgatása a legegyszerûbb. A Föld keringési síkjának, az ekliptikának a tengelye a Nap középpontján halad át. Így ez a tengely jelöli ki mûszakilag az összes bolygó keringési pályájának tengelyét is a bolygóprojektor-rendszerben. A napprojektor vezetõrúdját, vagy közvetítõrúdját az egyik pontján tehát az ekliptika tengelyhez, másik pontján pedig a Föld pályáját jelentõ forgótárcsához rögzítették. Ezek 1:365,25 fordulatszám arányban állnak egymással. A tárcsák forgatásakor a Föld pozíciójával szembe mutató napprojektor állandóan körbejár, miközben folyamatosan megtartja a Nap - Föld irányt. A földpálya tárcsát kissé excentrikusan szerelték a fõ meghajtást adó ekliptika-tengelyhez képest, így a valóságos mozgásviszonyok tökéletesen utánozhatók: a Föld napközelben gyorsabban, nyáron lassabban kering a Nap körül, és ez a Nap látszó évi mozgásában is tükrözõdik.

A napprojektor két darab, párhuzamosan szerelt kettõs vetítõbõl áll. Ebbõl a két belsõ a Nap képét vetíti a kupolára, a másik kettõ az úgynevezett haló vetítõ, amely a fénysugarak légköri szóródása miatt, a Nap körül látható fényudvart hozza létre. A Nap-vetítõ rendszer ezen kívül még egy egészen halvány, a közönség számára többnyire észrevehetetlen foltocskát is a kupolára vetít pontosan a Nappal átellenes irányban. Ez az ellennapnak nevezett fényfolt, melynek segítségével az elõadó az elõadás alatt követni tudja, hogy a látóhatár alatt tartózkodó Nap éppen hol jár.

Mind a Nap-vetítõ, mind a haló vetítõ fényforrása két-két 6 V, 15 W-os speciális izzó. A Napot jelentõ kör alakú apertúra - azaz nyílás - képét egy lencserendszer vetíti a kupolára. A Nap vetített képének a mérete 1 fok, vagyis kétszer akkora, mint a valóságban. A haló vetítõ objektívjét egy kör alakú lyukakkal ellátott tárcsa takarja, ez hozza létre a Nap körüli, diffúz fényudvart.

A Nap, Hold, valamint a bolygóvetítõk mindegyikébe beépítettek egy a fénysugár útját részben, vagy egészben elzáró, kardán-felfüggesztésû blendét, amely szintén súlyerõvel mûködik. Helyes beállítás esetén ezek a blendék a látóhatár közelében már gyengítik a fényt, majd a látóhatár alatt teljesen eltakarják a fény útját. Ezek egyikére utólag piros színû fóliagallért erõsítettünk, aminek eredményeként a valóságot jobban reprezentáló vörös felkelõ és lenyugvó napkorongot vetíthetünk a kupolára.

A Planetáriumban a napkorong természetesen nem olyan fényes, mint a valóságban, a csillagok akkor is látszanak az égen, amikor a Nap a látóhatár fölött tartózkodik, bár a vetített haló miatt, a Nap közvetlen környezetében csak a 3 magnitúdónál fényesebb csillagok látszanak. A napkorong fényességét a vezérlõpultból folyamatosan lehet változtatni.

Hold-vetítõ rendszer

A Hold-vetítõ rendszer sokkal bonyolultabb, mint a Nap-vetítõ rendszer, hiszen létre kell hozni a valóságnak megfelelõen a Hold földkörüli, valamint a Föld napkörüli keringésébõl adódó holdfázis változásokat is. A holdpályát reprezentáló tárcsa tengelye a Földnek felel meg, e körül kering a Hold, mozgási sebességét fogaskerék áttétel biztosítja. Bár a valódi holdpálya nem kör, hanem ellipszis, a planetáriumi viszonyok között körpályának tekinthetjük anélkül, hogy lényeges hibát vétenénk.

A holdprojektor forgástengelye 5o-os szöget zár be az ekliptika tengellyel, ugyanis a holdpálya síkja a valóságban 5o 8' szöget zár be az ekliptika síkjával. A holdpálya precessziós mozgását - a csomópont vándorlást - ugyancsak bemutatja a planetárium berendezés, ugyanis a holdpálya tengelyét kúpos mozgással körbe forgatja egy, a nap-meghajtáshoz kapcsolódó 18,6 : 1 arányú fogaskerék rendszer.

Ellentétben a többi hasonló projektorral, a Hold-projektor párhuzamosan szerelt két optikai rendszere különbözik egymástól. Az egyik csak egy fénylõ korongot vetít a kupolára, a másik viszont a Hold felszínén szabad szemmel is látható foltokat is kivetíti a fényes korongon belül. 
Mindkét vetítõben a 6 V, 15 W-os fényforrásból kiinduló fénysugár egy-egy sugárosztó prizmára esik, amelyrõl egy 13 mm átmérõjû kör alakú tükörre jut. A tükörrõl visszaverõdõ, kör keresztmetszetû fénynyaláb ismét áthalad a sugárosztó prizmán, majd a vetítõlencsékre kerül. Az egyik vetítõben azonban a sugárosztó prizma elõtt egy diakép van, amely a holdkorongon látható sötét foltokat ábrázolja. A holdfázisokat egy-egy félgömb alakú, és a kör alakú tükör elé beforduló fémblende (takarólemez) hozza létre. Ez a blende az ekliptikára merõleges tengely körül a szinódikus hónapnak megfelelõ idõ alatt körbefordul. Amint a félgömb alakú blende pereme befordul a kör alakú tükör elé, a fénykorong egy része elsötétül, a blende pereme pedig létrehozza a Hold sötét és világos területeit elválasztó határvonal (terminátor) jellegzetes, görbült alakját.

Az építési hossz lerövidítése érdekében a fénysugár útját prizmák segítségével, derékszögben kétszer megtörték. A látóhatár alá vetítést súlyblendék akadályozzák meg. A Hold-vetítõ fényereje a vezérlõpultból fokozatmentesen szabályozható.

Bolygó-vetítõ rendszerek

Az évi mozgás létrehozásához minden bolygóvetítõ két ponton van felfüggesztve, amely pontok körül el tudnak forogni. A látvány meg kell, hogy egyezzen a valósággal, azaz a kétfajta mozgást - a Föld napkörüli keringését és a többi bolygó keringését - a megjelenítés szempontjából egyesíteni kell.

A mûszer tervezõje ezt úgy oldotta meg, hogy minden bolygóvetítõ egy-egy közvetítõrúd segítségével a földpályát- és az illetõ bolygópályát jelképezõ forgótárcsához kapcsolódik. A két tárcsa a keringési idõk arányának megfelelõ fogaskerék áttétellel kap meghajtást az ekliptikus tengelyrõl.

Az összes bolygó-vetítõ optikai felépítése megegyezik, mindössze a bolygó Földrõl látszó fényességének megfelelõen más-más méretû diafragma (kis, kör alakú nyílás) található a fényforrásokat jelentõ 6 V, 15 W-os izzó elõtt. Ennek a diafragmának a képét egy fókusznyújtó tag után, a látóhatár blende közbeiktatásával a vetítõ objektív a kupolára, mint egy parányi fényes korongot képezi le. Valamennyi bolygó-vetítõnél a két párhuzamosan szerelt vetítõ külön-külön elõállított képét finom beszabályozással a kupolán egyetlen ponttá kell egyesíteni. A vezérlõ pultról az egyes bolygók külön be- és kikapcsolhatók, fényességüket egy elektronika szabályozza nulla és maximális fényerõ között, elõre beállított sebességgel.

A Zeiss cég a planetárium gépet úgy készítette, hogy a bolygóvetítõkben elhelyezett diafragmák a bolygók diaképeit tartalmazták; például a Szaturnusz esetében egy gyûrûvel rendelkezõ, kb. 5 cm átmérõjû képet vetített, a Jupiteren pedig felhõsávokat is lehetett látni. Az éjszakai csillagos égbolt látványának hû visszaadása érdekében késõbb ezek a diafragmák ki lettek cserélve egyszerû, kicsi, kör alakú lyukakra.

Az üstökös-vetítõ

Az északi csillaggömbre szerelt üstökös-vetítõ az 1858-ban feltûnt nagy üstökösnek, a Donáti-üstökösnek a képét és mozgását jeleníti meg. Az üstökösrõl készült diafelvételt egy motorral - áttételeken keresztül - forgatott prizma vetíti a kupolára. A kilépõ fény egy háromszög alakú blendén halad keresztül, amely az üstököscsóva fejlõdésének megfelelõen, a prizma elfordulásának mértékében mind több és több csóvarészt tesz láthatóvá. A látóhatár alá vetítést itt higannyal töltött üveg tórusz (higanyblende) akadályozza meg. A vetítõ fényerõssége és a mozgatómotor a vezérlõpultról szabályozható.

A Donáti-üstököst - miközben változik alakja és mérete - egy mozgatómotor a Nagy Göncöl, a Vadászebek, az Ökörhajcsár, a Kígyótartó és a Skorpió csillagképeken vezeti végig, pontosan ugyanúgy, ahogy az 1858. Szeptember 13. és október 20. között látszott.

Figurális csillagkép-vetítõk

 
 
 

Az északi és a déli csillaggömb végére szerelt kisebb gömbök a leismertebb csillagképek vázlatos rajzait vetítik a kupolára. Felépítésük hasonló a csillagvetítõ gömbökéhez. Fényforrásuk egy-egy 12 V 100 W-os tûlábas halogénizzó, melyek fényereje a vezérlõpultból fokozatmentesen állítható. Kondenzor- és vetítõlencséket, súllyal vezérelt takaróblendéket és a csillagképek fémgõzölt üveglemez diáit tartalmazzák. Az északi gömbön lévõ 16, a délin lévõ 14 vetítõrendszert tartalmaz.
 
 
 

Koordináta-rendszer vetítõk

A planetárium berendezés alkalmas arra, hogy a kupolára kivetítse a csillagászati-földrajzi koordinátákat. Így megjeleníthetõ a szélrózsa fõ égtájainak kezdõbetûi, a helyi meridiánkõr fokbeosztással, az égi egyenlítõ rektaszcenzió beosztással, az ekliptika dátum osztással, az É-i és D-i pólus helyzetét jelzõ karikák, óraszög beosztás, precessziós óra, a 6o-os és 12o-os almukantarát, valamint az egyenlítõi és ekliptikai középnap.

Ezek a vetítõk részben a planetárium gép központi, forgó egységén, részben pedig az állványzatán nyertek elhelyezést, attól függõen, hogy a vetített elemnek részt kell e vennie az égbolt mozgásában, vagy független attól. A mozgásoktól független például a szélrózsa, a meridián és az almukantarátok helyzete.

A fõmûszeren található egyéb vetítõk

A mesterséges hold vetítõ egy, a csillagok között gyorsan mozgó fényes pontot vetít a kupolára, motorral forgatott tükör segítségével. Felépítése, szerkezete sokban hasonlít az üstökös-vetítõre. A készülék a fõmûszer alapzatán található. A mesterséges hold pályaszöge és sebessége, valamint haladási iránya beállítható. A motor fordulatszáma és a 6 V 15 W-os vetítõizzó fényereje a vezérlõpultról szabályozható.

A fõmûszer tartozékaként, a gép talapzatán helyezték el a Zeiss panoráma vetítõket. Optikai felépítésüket tekintve megegyeznek a közönséges diavetítõkkel. A nyolc készülék a kupola peremére, a „látóhatárra" 360o-os körpanoráma képet vetít. A Budapestrõl, a Déli-sarkvidékrõl és a Hold felszínérõl készített grafikák fekete-fehér diaképei egy motorral körbeforgatható tárcsa kivágásaiban helyezkednek el. A vezérlõpulton a diaváltó gomb megnyomásakor az összes vetítõben lévõ tárcsa egy osztással elfordul. A váltás idejére a vetítõk fényforrásait ki kell kapcsolni.

A fõmûszer lábazatának tetején, a „vállon" találjuk a horizontfény-vetítõk hat egységét. Ezek a vetítõk úgynevezett nyers vetítéssel, azaz optikai elemek (lencsék) nélkül világítják meg halvány, szórt fénnyel a kupola peremét. A megvilágítás a horizonton a legerõsebb, fölfelé haladva egyre halványodik, végül kb. 25o magasságban beleolvad az égbolt sötétjébe. Segítségükkel a napkelte elõtti hajnali derengés, a napnyugta utáni alkonyfény utánozható. Egy-egy vetítõ közülük a keleti ill. a nyugati látóhatárra, kettõ az északi és kettõ a déli látóhatárra irányul. Az egyes égtájak felé nézõ vetítõk fényerejét a vezérlõpultból fokozatmenetesen lehet szabályozni.

Ugyancsak nyersvetítéssel mûködnek a felhõprojektorok, amelyek szintén a gép vállán kaptak helyet. A fényforrásnak használt 6 V, 15 W-os izzó egy motorral forgatható üveggömb középpontjában van. A gömbre a felhõknek megfelelõen foltok vannak festve. Ezeken átvilágítva, határozatlan alakú és elmosódott szélû, kis jóindulattal felhõnek nevezhetõ fényfoltokat vetít a kupolára.

Kiegészítõ vetítõberendezések

A csillagászati földrajzi ismeretek és a csillagászati koordináta rendszerek oktatását segíti az ugyancsak a fõmûszeren található ekliptika- és égi egyenlítõ projektor, amelyet kiegészít az úgynevezett középnap projektor. A talapzaton pedig a fix szerelésû meridián-projektorok lettek elhelyezve. Ugyanitt kapott helyet a négy darab, fõ égtájvetítõ is, amelyek a szélrózsa irányainak megfelelõen a kupola aljára zöld színnel a fõ égtájak kezdõbetûit vetítik.

A fõmûszer keleti lábánál kapott helyet az üstökösprojektorhoz nagyon hasonló szerkezetû szatellita vetítõ. Ez egy csillagnak tûnõ pici fénypontot vetít a kupolára. Motor segítségével egy pályaív mentén végighalad az égbolton, miközben a fénye is periodikusan változik, azaz a látvány megegyezik az éjszakai égbolton látható mesterséges-hold átvonulás látványával.

Az elõadásaink szemléltetését szolgálja számos diavetítõ. A Kodak diavetítõk részben a vezérlõpult feletti „hídon" részben körben a kupola pereme mentén vannak elhelyezve. Ez utóbbiakkal panoráma képeket lehet vetíteni. Ebben a Kodak-panoráma-rendszerben összesen 16 (8 géppár) vetítõ tudja a teljes 360o-os panorámát áttünéses technikával bevetíteni. Ezek, és még néhány más diavetítõ számítógép vezérléssel mûködik. Ugyancsak a kupola pereménél kapott helyet 4 db kézi vezérléssel mûködtetett Rotomatic diavetítõ, amelyekkel áttünés nélkül egy 180o-os félpanorámát tudunk vetíteni. All Sky, azaz teljes égbolt vetítõ rendszerünk hat darab Kodak Ektapro 7000 típusú vetítõbõl áll, amelyek 60 fokonként lettek körben a kupolában felszerelve. Különlegesen széles látószögû objektívjeik segítségével megvalósítható a teljes kupola bevetítése diafelvétellel. Ezeket is számítógép vezérli.

A hídon elhelyezett két további diavetítõ képét egy-egy botkormány (joystik) segítségével a kupolán mozgatni lehet. Az egyiknek a képe ezen kívül még zoomolható is, azt a hatást keltve, mintha a vetített objektum (bolygó, vagy ûrhajó) közeledne, illetve távolodna tõlünk. A képek mozgatása egy-egy, XY tengelyek mentén mozgatható, az objektívek elé szerelt tükrök segítségével valósítható meg. Van itt még egy harmadik Kodak vetítõ is, amely fix elhelyezésû, ezért „álló" diavetítõnek nevezzük. A vezérlõpult bal oldalán található még egy speciális, 1 : 10 nagyítás-arányú zoom objektívvel felszerelt Kodak vetítõ is, amely szintén nem mozgatható.

További három, szinkronban mûködõ Kodak vetítõ a fõmûszer lábánál kapott helyet. Ezek déli irányban a színpad fölé, egymás mellé három képet vetítenek. Átkapcsolhatók számítógépes, vagy kézi vezérlésre is.

A vezérlõpult mögött, a kupola pereme alatt lett elhelyezve egy olyan Kodak vetítõ, amelynek objektívjébe egy motorosan forgatható Dowe-prizma van beépítve, így az általa kivetített kép is folyamatosan forgatható. Különös látványt nyújt a használata.

Kimondottan, csak planetáriumi célra készített speciális vetítõkészülékek egész sora található még a vezérlõpultban illetve a környékén. Ezek egy részét a planetárium-géppel együtt a Zeiss cég szállította. Ilyenek a nap- és holdfogyatkozás vetítõ, a mozgó Naprendszer-vetítõ, a figurális csillagkép vetítõ, és a hullócsillag vetítõ. Az amerikai Skyskan cég gyártotta a villám vetítõt, a szivárvány vetítõt, a sarki fény vetítõt, a forgóföld vetítõt, a holdfázis vetítõt és a hármascsillag vetítõt. Házi készítésû a forgó galaxis vetítõ.

Aga-projektorunkkal

A tükrös mozaik-projektorral

Két videoprojektorunk közül az egyik egy Barco 400-as a fõmûszer lábazatában található, a másik egy Panasonic vetítõ pedig a kupola pereme alatt kapott helyet. Ez utóbbi hatalmas, kb. 30 m2-es videoképet képes a kupolára vetíteni.