A 100. tanév ballagási ünnepsége

2012. MÁJUS 5.

 

12. a osztály

 

12. b osztály

 

13. e osztály

 

12. a osztály (osztályfőnökök: Szabó Gábor és Karner Judit)

 

12. b osztály (osztályfőnök: Jeneiné Horváth Kinga)

 

13. e osztály (osztályfőnök: Keller Zsuzsanna)

 

Az 1962-ben végzett „a” osztály

 

Az 1962-ben végzett „b” osztály

 

Az 1962-ben végzett „c” osztály

A bal oldalon Rácz János, a Puskás Technikum egykori igazgatója

 

Ötven évvel ezelőtt végzett öregdiákok egy csoportja

 

 

BALLAGÁSI MŰSOR

Szeretettel köszöntöm a Puskás Tivadar Távközlési Technikumban ma megjelent ünneplőket. Ballagási műsorunkat megkezdjük. Felkérem dr. Horváth László Ferenc igazgató urat, mutassa be ünnepségünk vendégeit.

Dr. Horváth László Ferenc igazgató: Kezdjük a bemutatást a két szpíkerrel.

Az úr: Imrik László, aki a TUDOK országos döntőjén szerzett különdíjjal érdemelte ki a megtisztelő feladatot, hogy műsort vezethet a 100. ballagáson. Mi is volt a díjazott mű címe? (Imrik László: „A budapesti rakpart, a világörökség része”.)

A kisasszony: Eördögh Andrea, tulajdonképpen örökölte ezt a lehetőséget – ezért is fordítottam ki az etikettet –, bátyja, a 14.-es Eördögh Balázs lehetne a kitüntetett – éppen egy hete szerzett ezüstérmet a 15. Országos Konstrukciós Versenyen. Ő szpíkernél sokkal fontosabb szereplőként fog még itt a világot jelentő „deszkákon” – akarom mondani, aszfalton… – megjelenni.

Most, hogy mindent tudunk a „dumaládákról”, jöhetnek a csendben mosolygók: a díszelnökség és érdemeik bemutatása:

Marosvölgyi Ágnes, a Centroszet TISZK oktatási igazgatója. Ő képviseli a civil fenntartót.

Arról, hogy mi az a TISZK, hosszasan fogok még ma itt beszélni, sőt a végén vizsgázni is fognak kedves vendégeink a témából. Jegyzetelni tilos, grafománok kerüljenek! Csak verbálisan! (Itt szeretném felhívni a figyelmet, hogy a verbális nem egyenlő az orálissal.)

Mellette Eördöghné Takács Andrea anyuka, a szülői szervezet képviseletében.

Régen ezt SZMK-nak hívták, de az utóbbi időben minden SZ és M betűt tartalmazó szervezet gyanús – tehát hívjuk egyszerűen „főszülőnek”! Vagy talán jobb lenne úgy, hogy a Nemzeti Főszülő Egylet Puskásban székelő tagozatának elnöke.

Mellette az utolsó tanoncok képviseletében: Ladányi Lajos úr.

Ők 1950. február 8-án végeztek. Másnap „ciánoztak” a Posta Műszerész Tanonciskolában. Majd szeptemberben megnyílt a Villamosipari Technikum Híradástechnikai Tagozata, amely óriási előrelépés volt, hiszen itt már érettségit is adtak. A tanoncoknak ezt még máshol kellett letenniük. Lajos bácsi a végén szögelni is fog.

Mellette: a 48 éve végzett, 1964-es D osztály képviseletében: dr. Weszelovszky Zoltán.

Az ő édesapja volt anno 1963-ban az én szabadkézi rajz tanárom. A technikusi oklevelemben ez az egyetlen jó, vagyis 4-es érdemjegy.

Ezúton szeretném megköszönni – nagy nyilvánosság előtt először – a tanár úrnak (Isten nyugosztalja!), hogy akkor, ott, az 1. b-ben, az első félévben (csak egy féléves volt a szabadkézi rajz tantárgy), 4-est adott. Hogy miért? Mert utána összeszorítottam a fogaimat, koncentráltam maradék energiáimat, és addig hajtottam, amíg matekból, magyarból, fizikából kiharcoltam a megérdemelt jelest. Kell néha egy pofon, egy rúgás, egy kemény, határozott megmérettetés – és ha könnyűnek találtattunk, akkor rajtunk a sor… Van még egy történetem az iskolatárs Weszelovszkyról is, de majd ezt csak négyszemközt.

Lépjünk tovább. Itt, a szélen ül Fröhlich Henrik, pontosabban ifj. Fröhlich Henrik, az iskolaszék elnöke. (Az ő édesapja volt az osztályfőnököm, Henci bácsi becenévvel.)

Henci bácsi 1938 óta volt igazolt rádióamatőr, és hívójelét, a HA5BF-et most fia kapta meg kitüntetés gyanánt.

Jelenleg az ifj. Henci az ország legnagyobb és az utóbbi öt évben leghíresebb rádióklubjának vezetője. (Miért híres? Hát a Simonyi, most meg a MASAT! De erről majd később, ő most nem ezért ül itt.)

Az ő leánya, Henci bácsi unokája is itt koptatta a padokat, innen lett a veje is, és az idén Henci bácsi dédunokáját is beíratták a Gyáli úti almamáterbe.

(Az öregek felé fordulva:) Na, erről tessenek példát venni!

A Puskás mindig is egy nagy család volt. Mindig az előző generációk sikerein és támogatásával, a megelőzőek vállára állva lett az iskola egyre nagyobb és nagyobb.

Most hozzátok beszélek, nálam is idősebb iskolatársaim, de értsen belőle minden most ballagó is. Sőt, minden – még évekig itt tanuló – diák is.

Magyarország szegény ország, nincsenek tengeri kikötői, nincsenek aranybányái, nincsenek olajmezői.

Magyarország kis ország, mindenki ismer mindenkit, a kapcsolati tőke a mi gyémántnál értékesebb kincsünk.

A menedzsertanfolyamokon azt sulykolják a hallgatóságba, hogy csak a pillanatnyi produkció, csak az aktuális tudás legyen egy-egy kiválasztás feltétele, a múlt, a mához vezető út érdektelen.

Ez egy gyökértelen, kozmopolita szemlélet, igenis: „Még az akasztófán is légy büszke arra, hogy akár csak egy félévet is a Puskásba jártál.”

És ha hív az almamáter, akkor mindent félresöpörve gyere!

Ilyen az 50 éve végzett teljes évfolyam, melyet itt közvetlen mellettem – vagyis egy 45 éve végzett mellett – ifj. Fröhlich Henrik képvisel.

Köszönöm, hogy eljöttél, és Nektek is köszönöm, hogy ilyen szép számmal eljöttetek.

Akkor most már elkezdhetjük az ünnepséget: a centenáriumi ballagás műsorát!

 

A ballagó osztályok albumlapjait igazgató úr vette át iskolánk nevében

A 12. a osztály albumlapját Kóczán Lajos adta át

 

A 12. b osztály albumlap-átadója Takács Bálint volt

 

A 13. e osztályból Takács Anett adta át az albumlapot

 

Az érettségizők képviselői a ballagóbotra kötötték fel szalagjaikat

Tengely Dávid a 12. a osztályból

 

Kürti Dávid a 12. b osztályból

 

Horváth Alexandra a 13. e osztályból

 

  

Rózsa Norbert 9. e osztályos diák a 2012. évi Tömörkény-pályázaton első díjat nyert Körforgás című írását osztálytársa, Kelemen Viktor adta elő

 

Hagyományaink szerint mindig a legidősebb itt maradók búcsúztatják a ballagókat, akiktől most a 12. e osztályos Imrik László köszönt el.
„Mikor leültem megírni búcsúbeszédemet, elsőként egy kép jelent meg előttem a Pomádéból, az a pillanat, amikor a gimnazisták kiözönlenek az iskolából”

 

11.-ES BÚCSÚZTATÓ

Valamikor – nagyapám mesélte – a középiskolai tanulmányokat lezáró végső megmérettetés nagy dolog volt. Egy érettségizett – ahogy annak idején nevezték, maturált – ember öntudatos, művelt polgárnak számított. Álláslehetőségek nyíltak meg előtte, tisztelet övezte.

Változik a világ. S vele együtt mi magunk is változunk. A technika, a tudományok napról napra új kihívást jelentenek számunkra. S ezen az úton manapság sokak, sokunk számára már csak egy lépcsőfok – vagy ha úgy tetszik, ugródeszka – az érettségi. Az elrugaszkodás lehetősége. Az a pillanat, amikor búcsút intünk kamaszéveinknek, a mögöttünk lévő négy év során sokszor óriásinak tűnő, de valójában apró-cseprő problémáinknak, amikor szembesülnünk kell, no nem a nagybetűs élettel, sokkal inkább önmagunk korlátaival és a csupa kisbetűvel írt realitással. Azzal a világgal, ami ezeken a falakon kívül vár ránk.

Azt mondták nekem, nyugodtan lehetek személyes, amikor tőletek búcsúzom. Az leszek. Igaz, ami igaz, ha nem történik velem tavaly egy kis baleset – nem is olyan kicsi –, most én is ott állnék közöttetek, s valaki más állna itt a helyemen azon tépelődve, vajon miért is búcsúztatjuk évről évre ilyen elszántan – mi, itt maradók – azokat, akiknek nagy részével jövőre – mint ötödévesekkel – bőven lesz módunk találkozni. Amikor az ember kap még egy lehetőséget, az nem csak a bizalomról szól. Haladékot kunyerálni egy dolgozat beadására, egy témazáró megírására – ismerős? S hogy közben telik az idő? Telik az élet? A mi időnk, a mi életünk telik. Négy éven át nap mint nap alig várjuk az óra végét jelző csengetést. Végtelenül hosszúnak tűnik egy-egy óra, úgy érezzük, sose akar véget érni… De számotokra most véget ért. Mert akár elmentek, akár itt maradtok, az a csengő jövőre egy másik lesz már, egy másik történet… Új fejezet, amit nem ír meg helyettetek senki.

Négy évvel ezelőtt az „e” osztály egy része – akár Rózsa Norbi – teli kíváncsisággal és szorongással belépett a Puskás kapuján, de elárulok egy titkot: a Puskásnak két kapuja van. Amikor néhány hét múlva a – remélhetőleg sikeres – érettségi bizonyítvánnyal a kezetekben kiléptek majd innen, egy másik, képzeletbeli kapu nyitva marad mögöttetek. És ezen a képzeletbeli kapun mindig visszajöhettek majd ide, segítségért, útmutatásért, nosztalgiázni, tanulni, versengeni vagy csak egyszerűen látogatóba. Visszavárunk benneteket.

Mert nélkületek üresebbek lesznek a folyosók, a tantermek, a laborok és előadók. Osztályfőnökeitek és tanáraitok – akik négy éven át fejüket fogva hajtogatták, soha ennyi baj nem volt még egyetlen társasággal sem, mint veletek –, jövőre arról mesélnek majd – a megszépítő messzeség távlatából – az utánatok jövőknek, hogy milyen sokszínű és reményteli kis csapat volt az előző évfolyam. És ez így van rendjén.

Mit tehetnénk mi, 11.-esek a tarisznyátokba útravalóul? Az ember hajlamos rá, hogy egy-egy rossz döntés, tévedés, egy-egy botrányos balhé után közhelyes fogadalmat téve, tiszta lappal új életet akarjon kezdeni. De ez lehetetlen. Viszont van egy jó hírem: a ti lapjaitok még nagyrészt üresek. Folytassa ki-ki közületek legjobb tudása, képessége szerint eredményesen a maga lapját! Ehhez kívánok most valamennyiőtöknek minden itt maradó társatok nevében sok sikert, energiát, és utoljára, de nem utolsósorban: szerencsét!

 

Az ünnepélyes „lufielengedést” követően – a most érettségizők nevében – Jászai Attila (13. e), Takács Bálint (12. b), Siteri Dávid (12. a) és Szabolcs Máté (12. b) emlékezett az itt töltött esztendőkre

 

A VÉGZŐSÖK „TESTAMENTUMA”

12. a   Úgy 550 évvel ezelőtt

– bizony ez régi divat –

búcsúzáskor végrendelkeztek előbb

csak aztán lépték át az iskolakapukat.

Tehát most mi is rendelkezünk

(csak meg ne sértsük Villon urat),

az alábbiakban szépen lejegyezzük

a mi „Nagy Testamentumunkat”.

12. b   Mi, jelzőink szerint: csibikék (fejezd be, jó?…)

szép szerelmeim, elvtársak, gondozottak,

sötétkék, szomorú szeműek, nyomjuk együtt, kis csacsikák,

akik reszketve hallgattuk tanárainkat,

most arra a napra emlékezünk

mikor átléptük a szent küszöböt

és segédipari tanulóhelyettesek lettünk

13. e   diákok s tanárok között, akik akkor örömöt

nem mutattak, csak vártak,

kipróbáltak, vizsgáltak, lestek,

és arra intettek: megláthatjátok,

mit képzeltek, hisztek, az csak téveteg

remény volt, iskolánkban buktatókkal

terhes és rögös az út, mi elvezet

az érettségihez, teli hosszú kaptatókkal.

12. a

Laci bá – az Isten – felvett

minket négy év kemény kiképzésre, kegyelemmel,

hogy kihúzzuk a nehéz digitet,

mit túléltünk, nem kis fegyelemmel.

Hogy sokat fásítottam, igaz,

s szeretnék ma is szívesen,

bár inkább megtanulok négy törikönyvet,

s meglesz a szín kettesem.

Hát mire jó a mérőpanel?

No nem baj, Mizó segít nekem,

s pippant, míg én szenvedek

a mérésen hevesen.

Maradtam én pótmérésen

Zsarkónál már eleget,

s kaptam tőle vegyesen:

hideget és meleget.

Megmutatta cuzammen,

hogy működik a Tina

s hazaérve nem kellett más

csak egy kiadós… vacsora.

Sokat fásítottam, igaz,

tenném még ma is szívesen,

de ha benyalok negyven magyar tételt,

tán meglesz a szűz kettesem.

12. b

1. Jogodban áll hallgatni, bármi, amit mondasz, felhasználható ellened az érettségi alatt.

2. Négy év alatt két jelentősebb projektünk volt: az egyik még ma is látható a teremben a hátsó szekrényen, egy 177 darabból álló coca-colás dobozgyűjtemény.

A másik kevéssé ilyen kellemes gyűjtésünk is ehhez a szekrényhez kapcsolódik. Másfél évig gyűlt a szemét mögötte, és a meleg nyár is megtette hatását: a szemetet kukacok lepték el, amelyekből később lepkék keltek ki.

A szagélmény sem volt elhanyagolható, ezt csak egyetlen alkalommal, egy tudományos diáknapon sikerült elfedni, görényeim segítségével.

Egy szép őszi napon aztán megjelent az ajtóban Heller Ferenc igazgatóhelyettes úr, némán a terem hátuljába battyogott. Elhúzta a függönyt, majd halkan annyit mondott: „Ez a következő szünetben már nem lesz itt, értve vagyok?”

A takarítás után napokig tisztítószerszag terjengett a teremben. Micsoda csodás alliteráció – ez meg egy gyönyörű figura etimologica – na jó, nem „kéneeeeee” elkalandoznunk…

3. Örökül hagyjuk továbbá az itt látható trebuccsit, melyet azzal a céllal készítettek, hogy a Lánchídról fognak köveket lőni a Dunába, csak arra nem számítottak, hogy majd néhány hajó is arra jár.

4. A Csöpit a csocsó és biliárdasztallal és az összes alkohol… mentes itallal.

5. Van néhány dolog, amit ha akarnánk, akkor se tudnánk itt hagyni, mint amikor csibikémnek, kis csacsinak, sötétkéknek szólítottak minket.

Életünk végéig kísérteni fog a péknek az a bizonyos testrésze, és hogy annyiszor el lehetett intézni, hogy holnap már ne kelljen bejönni.

Az eddigi csatákat megnyertük, de a háborúnak még koránt sincs vége.

Befejezésül: egy 12. b stílusú Madách-idézettel búcsúznánk – amit remélhetőleg Karner tanárnő is értékel majd: „Hass, alkoss, gyarapíts, és a haza fényre derül!”

13. e

Mi vagyunk az e-sek, amúgy aranyosok

Akiknél a tudás öt év alatt se fog

Van köztünk sok jó arc, és nincs köztünk lúzer

Vagy ha van is, annál működik a púder

Mobil kis csapatunk heterogén banda

Megújultunk egyre, létszámban apadva.

Nem törtük magunkat, nem arattunk babért,

Hiába is szidtak tanáraink ezért.

Aktivitás ellen jól be voltunk oltva,

Mivel hogy szerintünk ez a diák dolga.

Negatív rekordot hagyunk rátok bőven,

Hiányzási listán, fásítási téren.

Rátok hagyjuk mind a hosszú hétvégéket,

És az azt követő hétfői tréninget.

Nulladik órákat, rajz házit és zh-t

bónuszpontjainkat, könyv-tartozáslistát.

A fizikaórák döbbent rettenetét,

Állóképességünk aranyfedezetét.

Éber álmainkat két csengetés között,

Miket szövögettünk könyv és füzet fölött.

Aranyosak voltunk, velünk minden rendben,

A dolgok lényege itt van (szívére mutat), s nem a fejben.

12. a   Örökül így hát amink volt, odahagytuk,
ami nem volt, szét nem oszthattuk,

12. b   amit megtanultunk, magunkban elraktuk,
amit éreztünk, lélekben attól gyarapodtunk.

13. e   Így lélekben minden régi, kedves ismerőst elhagyunk,
De rendelkezünk: őket egymásra hagyjuk!

Köszönünk mindent!

 

Befejezésül Nagy Zsolt az Il Silentiót trombitálta

 

A búcsúztatókat követően a zászlóátadás ünnepélyes pillanatai következtek. A ballagók képviseletében Majzik Tibor a 12. a osztályból, Bozsóki Dániel a 12. b osztályból és Alaksza Ádám a 13. e osztályból Mohácsi Péternek, Schenk Tamásnak és Galambosi Gábornak adta át a zászlót

 

A 12. a osztály nevében Umlauf Zoltán vert szöget az iskolazászló rúdjába

 

A 12. b osztály nevében Király Bence vert szöget az iskolazászló rúdjába

 

A 13. e osztály nevében Mancsek János vert szöget az iskolazászló rúdjába

 

Eördögh Andrea: Felkérem igazgató urat, Lacibácsit, szóljon néhány szót a ballagókhoz. – Laci bácsi sehol, lázas keresés, közben A sevillai borbély nyitánya hallatszik. Lacibácsi helyett Szabó Richárd érkezik. „Lacibácsiként” felkocog a színpadra, menet közben morgolódik.

 

SZABÓ RICHÁRD PARÓDIÁJA: BALLAGÁS

Na mi van? Mi a pék van már megint?... Az összes idei feladatot teljesítettük: OSZTV, konstrukciós verseny, TUDOK, Puskás Kupa. Mi ez a népünnepély? Mit keres itt ennyi ember?... Azok ott az „e”-sek? Nem megmondtam, hogy idén minden hétvégén el vannak tiltva a tanulástól? Ja. Árt nekik. Apropó, erről jut szembe, meséltem már, hogy mi történt, amikor Charles Simonyi és az ő szépséges Lisája itt járt, és még nem is sejtették, hogy 2012-ben majd a Maszat nyomába eredünk…

Imrik László: Lacibácsi, ez most itt a ballagás… (figyelmezteti tétován)

„Lacibácsi”: Na és aztán? Nem mindegy, hogy miről beszélek? Úgyse figyel rám! (Lemutat a gyerekek felé.) Most is dumál, nézd meg!

Eördögh Andrea: De Lacibácsi, a végzős diákok arra várnak,hogy szóljon hozzájuk, és a szüleik is…

„Lacibácsi”: Milyen ballagás? Már megint itt az év vége? Te jó isten! Mindenki itt van? 12. a?... 12. b?... 13. e?... (Az egyes osztályok kórusban jelzik, hogy jelen vannak.) Jól van. Látlak benneteket. Sajnos. Osztályfőnökök? Karner tanárnő? Jenei tanárnő? Killer tanárnő? Hajjaj!... Na, anyaszomorítók, hát nektek aztán kijutott a jóból! És akkor még az új oktatásügyi rendeletekről nem is beszéltem. Nem is fogok.

Ahogy így végignézek rajtatok, rá kell jönnöm, hogy nagyot vétettem ellenetek. Köztudott, hogy a Puskás koedukált fiúiskola. A gyengébbik nem képviselői csak esztétikai színfoltok itt-ott a palettán. Ők azok, akik sivár mindennapjaitokba izgalmat és kihívást hoznak. Ha jól emlékszem, és jól emlékszem – mert én soha nem tévedek –  a legjobb szándék vezérelt, amikor második anyát választottam számotokra. Azzal a nem titkolt szándékkal, hogy gyöngéd női kezek egyengessék a sorsotokat. Lehet, hogy melléfogtam?... Az idén érettségiző mindhárom osztályról elmondható, hogy nehéz középiskolás évek állnak mögöttük.

Kezdjük az A osztállyal. Ők eleve hátrányos helyzetűek, mivel két évvel ezelőtt árván, magukra maradván, gonosz és kegyetlen mostoha kezére adtam őket, hogy embert faragjon belőlük. (Zene: Sorsszimfónia) A 42%-os próbaérettségi eredmények azt igazolják, hogy „sikerült”. És ez még csak a próba!... B osztály. (Zene: Keresztapa) Az ő osztályfőnökük megpróbálkozott a lehetetlennel. Jó anya módjára – soha kivételt nem téve egyikükkel sem – vezérelte útjukat. De mert a kiválasztottak nem mindig kiválók, emberpróbáló küzdelme – mi tagadás – akár ama első bibliai testvérpár esetében, olykor tragikus eredményre vezetett. Az E osztályosok öt évet töltöttek e falak között. Több tanáruk volt, mint ahányan vannak. És ha valamennyien itt lennének, megtölthetnénk velük a Hősök terét. De Killer tanárnő olyan rendet vágott közöttük, hogy csak ez a maroknyi csapat maradt talpon. Meddig? Csak az a magasságos tudja… (Zene: Ilyenek voltunk)

Ezek után nem maradt más hátra, mint hogy Hozzá fohászkodván, az Ő kezébe tegyem le a sorsotokat. (Zene: Requiem a Gyalog-galoppból)

 

„Lacibácsi” imája

Ó, Uram! Bocsásd meg nekem, hogy gyarló szolgád megint a Te segítségedet kéri. De a világi hatalmasságok, akikhez annyiszor fohászkodtam, már oly sokszor cserben hagytak. Te tudod, hogy ha vétkeztem szóban, tettben és gondolatban, az csakis egy célt szolgált: ennek a 100 éves, kicsi és törékeny hajónak vitorlájába igyekeztem mindig jó szelet fogni. Tedd, hogy ne forduljanak meg az áramlatok, hogy a Szküllák és Kharübdiszek között hányódó, annyi vihart kiállott teknőnk sikerrel partot érjen, hogy aztán újra bátran, dicsőséggel övezve hasíthassa a habokat, messzi tengerek, távoli célok felé.

Add, hogy ez a sokat próbált és sokat tűrt legénység bírja erővel!

Add, hogy készleteink kitartsanak, míg a szárazföld hírnöke le nem száll közénk az olajággal.

Add, hogy utasaink között ne leljünk olyanra, akit háládatlansága, lustasága, ostobasága miatt tengerbe kellene vetnünk.

Mert ugyan mi célt is szolgál egy hajó utasok nélkül?

Ámen.

Dr. Horváth László Ferenc igazgató BESZÉDE

Ricsi, köszönöm, hogy bemutattál, legalább már nem kell tiszteletköröket futnom.

Csapjunk a lecsóba!

Csodálatos év a Gyáli úti almamáter életében ez a 2012-es, hiszen éppen 100 esztendeje, 1912-ben kezdte meg áldásos oktató tevékenységét.

A díszünnepségre október 24-én, 18 órakor a Vígszínházban fogunk összegyűlni. A vígszínházi látogatásoknak már óriási hagyományai vannak:

– ott ünnepeltük – 1962-ben – az alapítás ötvenedik évfordulóját,

– ott vehették át legjobb rászoruló tanulóink évente tucatjával a Fővárosi Tanulmányi Ösztöndíjat, pedig akkor még nem voltunk fővárosi fenntartású iskola,

– ott tiszteltek meg bennünket a „Pro Scholis Urbis”, a „Város Oktatásáért” elismerő címmel, pedig még akkor sem voltunk fővárosi fenntartású iskola.

Összegezve: szeretjük a Vígszínházat, szép a Vígszínház, jó helyen van a Vígszínház, csak annak ellenére, hogy Budapest egyik legnagyobb színháza, nekünk kicsi.

Az 1022 ülőhelynél több barátunk és irigyünk van, akiket meg szeretnénk hívni. A barátokat, hogy tapsoljanak, az irigyeket, hogy megbékéljenek. Az utóbbi időszakban nem várható a Vígszínház bővítése. Ezért mit volt mit tenni, szatellitrendezvényeket kapcsoltunk a 100 éves évfordulóhoz.

Önök, Hölgyeim és Uraim, kedves vendégeink, most is egy ilyen szatellitrendezvényen vesznek részt. Hogy barátként vagy irigyként jelent meg, döntse el mindenki maga…

1. Az első szatellitprogram egy valódi szatellit, a 2012. február 13-án Föld körüli pályára bocsátott MASAT–1 volt. Ebben a kísérletben, a kísérlet rádiókommunikációs szakában igen aktívan részt vett és részt vesz a Puskás Tivadar Technikum azonos nevű rádióklubja. A klubtitkár, mint már említettem, Henci. Ötven éve itt végzett. Apja Henci bá. Itt tanított. Lánya, veje, unokája ide járt/jár. Ismétlés a tudás anyja.

Emlékezzünk csak: 2007-ben Simonyival kezdődött, majd 2009-ben ismét Simonyi és bájos felesége, Lisa következett. Szoros együttműködés a legendás HA5MRC Műegyetemi Rádióklubbal… És már csak három évet kellett várni…

A MASAT–1 egy 10x10x10 cm-es, 1000 g tömegű kocka, amelyet 56 000 óra munkával, négy évig építettek doktoranduszhallgatók. A fellövés során 28 g terhelés érte. Kiváló egészségnek örvend, míg a társaságában kilőtt többi – mintegy 11 – űrobjektumból egy sem működik. Sajnos az ESA – az Európai Űrügynökség – büszkébb rá, mint Magyarország. Ha netalántán leesne, az lenne médiaszenzáció. De röpül a Föld körül, amint az a modellen is látszik.

Mondom, a modellen is látszik!... (Modell végre bejön.)

Ja! Mondom, a Föld körül röpül. (Forgó modell is bejön.)

Ricsi (súgva): De miért van kettő?

Aha, este szerenád volt. Sokat ittam, és csak én látok kettőt. Hölgyeim és Uraim! Aki két MASAT-ot lát, az vagy részeg, vagy a jövőbe lát, mert készül már a MASAT–2 is, amely 10x10x30 cm-es lesz!

2. A második rendezvényünk a KAPU Kupára (Kandó–Puskás Kupára) elkeresztelt kispályás futballtorna volt. A két oktatási intézmény válogatottjai mellett a Magyar Rádiótól és a Magyar Televíziótól is indult néhány csapat.

Kemény, de igazságos csata után a bronzérem lett a Puskás vegyes (diák-tanár) csapatáé. Győzni hagytuk a Sport TV játékosait. Így sem kerültünk a képernyőre. Ez a mi formánk... (De már megszoktuk ezt, például Recsken vagy a 301-es parcellában.)

3. Nagy nap volt 2012. március 22-e. A Magyar Posta forgalmi bélyeget adott ki a 100 éves Gyáli úti Puskás Tivadar Távközlési Technikum tiszteletére, emlékborítékkal, elsőnapi díszpecséttel.

Tetszenek tudni, Magyarországon ez a szokás. Például szintén az idén lett százéves a Horváth Mihály téri, a Lúdas Matyi szerzőjéről elnevezett almamáter – igen, a Fazekas „top elit” gimnáziumról beszélek. Állítólag róluk egy egész forgalmi sort adtak ki… Vagy tévedek?

Látom, nincs nevetés. Megboldogult Hofi mondta: „Addig innen el nem mentek, míg meg nem értitek a poént!”

Magyarországon eddig soha, egyetlen iskoláról nem adtak ki bélyeget. Ezt az iskolát a Posta alapította, nekünk adtak ki bélyeget, sőt, ez nem díszbélyeg, hanem forgalmi bélyeg, amire büszkék lehettek, mert Ti is segítettetek kiharcolni.

4. És felvirradt az Úr 2012. évének március 28-i napja, amikor is kezdetét vette a negyedik szatellitrendezvényünk, az Országos Szakmai Tanulmányi Verseny informatika versenycsoportjának döntője.

Ezen a versenyen Vályi-Nagy Vilmos, a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium infokommunikációért felelős helyettes államtitkára adta át az érmeket. Hoztuk a formánkat, mint mindig, tízből az első hat helyezés a Puskásé lett.

Tisztelegjünk a győztesek előtt!

Négykerekű kocsin áttolják balról az első három helyezettet, miközben végig szól az „Itt van május elseje, énekszó és tánc köszöntse…” Az emelvényt szépen lassan végighúzzák az elnökség előtt, majd középen nagy durrogások közepette megáll

 

Elvtársak! Nem látjátok, hogy elakadt a szocializmus szekere, akarom mondani, a szekeret szimbolizáló teherautó! Az imperialisták betették mocskos lábukat a mi hófehérre mosott demokráciánk vörös szentélyébe, Csepelre. És mert némely, a munkában megöregedett elvtársunk nem volt elég éber, szabotálták a teherautónkat.

Csepeli ifjúmunkások, kommunista fiatalok, dobjátok el kabátjaitokat, gyűrjétek fel ingetek ujját, és acélos izommal, acélos hittel toljátok ki demonstráló büszkeségeinket a pillanat kátyújából!

Nem lennék tanár, hogy ha megint nem lennék elkeseredve, mert természetesen téli steppelt kabát volt rajtuk, amit ugyebár pufajkának hívunk. Az „acélos” pedig grúzul Koba, oroszul Sztálin.

Ezek után könnyítek, egy kis irodalom következik.

Áprilisban a Gyáli úton elszabadul a pokol. Mint közismert, 11-én a Gát utcában megszületett József Attila.

Babakocsival „csecsemőt” tolnak be. Verset mond: „Már egy hete csak a mamára gondolok mindig, meg-megállva…” Ezt ismételgeti, majd megkérdezi: „Mama, de miért is ilyen rövid ez a szöveg? – „Honnan tudjam, te írtad a szöveget!” – válaszolja a babakocsit toló „ketteske”

 

Április 12-én, az űrhajózás napján a Magyar Posta emlékbélyeget bocsátott ki. Tetszik tudni, 1961-ben Gagarin, 2007-ben Charles Simonyi, Most meg a MASAT. Ideje volt már egy emlékbélyeget kiadni!

Április 13-án pedig elindult a Titanic. Szikratávírón meghallották, hogy a Gyáli úton tanonciskolát avatnak. Ijedtükben jéghegynek rohantak. Ennek tiszteletére, 100 év múlva kénytelen volt a Magyar Posta emlékbélyeget kiadni.

 

5. Ezzel el is érkeztünk az Úr 2012. esztendejének április 14-i napjához, amikor is kezdetét vette az ötödik szatellitrendezvényünk, a TUDOK XII. országos döntője.

Hogy mi a TUDOK? Nem tetszenek ismerni? Tudományos Diákkörök Országos Konferenciája. A határokon átívelő, középiskolás civil mozgalom. Kiterjed az egész Kárpát-medencére. Ősszel regionális selejtezők voltak, tavasszal pedig mi rendeztük a központi döntőt, mint ahogyan 2000-ben is. A mozgalmat Csermely Péter orvosprofesszor indította el, és ő kért meg minket, hogy az első döntőt itt tartsuk meg. Erre egy napóra emlékeztet az épület udvari falán. Mi vállaltuk el a XII. TUDOK megrendezését is, ahol 12 szekcióban 106 előadás hangzott el.

Dr. Csermelyt szerette – sőt, szereti is – a már nem elnök, de még mindig Dr. Sólyom, így aztán értékessé vált a verseny. Az utóbbi években konferenciánként a 6 nagydíjas 24 felvételi pluszpontot, a legalább 12 elsődíjas pedig 12 felvételi pluszpontot kap.

Az előadások rendkívül színes kavalkádjában voltak gagyik, és voltak PhD-szintűek. Tíz perc alatt persze ezt nehéz lett volna objektíven eldönteni. Nem is sikerült. Különösen, mert az egyes zsűrik csak a saját nyolc-tíz előadásukat hallgatták meg. Az előre leadott egyoldalas tartalmi összefoglalót, a rezümét nem értékelhette a zsűri. Így aztán az egyik – a Vajdaságból, Zentáról bekerült, később nagydíjas dolgozat – már a XXX. századi helyesírás szerint készült: az „ojan” pontos j-vel íródott. Csak azt nem értem, hogy az informatikaprofesszor zsűrielnöknek ki lehetett a középiskolai magyartanára? Ő ugyanis a Puskásban érettségizett.

A TUDOK mozgalom 20-22 éves vezetői felkértek a nyitó ceremónia és benne a nyitóbeszéd megtartására: „Legyen multikulturális! Legyen benne ének, zene, tánc, de legyen benne tudomány is! Mutassuk meg, hogy milyen is a magyar virtus!” Megmutatták: kicenzúrázták a beszédem 80%-át.

Önmagamat is meglepve nem anyáztam. Zokszó nélkül tűrtem a megaláztatást. De most, négy hét után Önök, kedves vendégek, már nem úszhatják meg.

Nincs az a cenzor, aki most leállíthatna!

A Puskás egy több mint 90%-ban botlábú, zeneileg süket és mutáló hangú fiúkat tanító műszaki középiskola. Így:

– nincs kórusunk,

– nincs tánckarunk, ha valaki „táncparódiát” szeretne látni, jöjjön el a szalagavató bálunkra…

– nincs zenekarunk sem: habár egy-két Kossuth-díjas művész is nevelkedett ezen falak között. Ilyen volt Bródy János.

De van nekünk saját szavalónk, mese- és novellamondónk. Ő Szabó Ricsi. Mutatom, óriási fazon – így is, úgy is.

A humán műveltségi zsűrik zseninek tartják. Veresre tapsolták a tenyerüket a produkcióin, és teleaggatták érmekkel.

Tavaly az informatika OSZTV országos döntőjén egy nagydíjas székely népi novellával, a „Csorba vót a leány” cíművel lépett fel. Az ifjúság halálra röhögte magát… A zsűri? Fintorgott: „Lacikám, ez azért túlzás. Informatika- és nem erotikaversenyre gyűltünk össze. A krumplileves legyen krumplileves, az informatika legyen informatika! Mindennek van határa!...” Szóval: Ricsi kihúzva!...

(Ricsi felháborodik, tiszta ideg, leül a lépcsőre.)

Mit volt mit tenni, a testvéreinkhez fordultunk, a TISZK-hez. A TISZK, mint közismert, Térségi Integrált Szakképzési Központot jelent. Valóban olyan, mint egy testvér. Tetszenek érteni? Hogy is kell ezt szépen mondani? A szülők elhatározzák, és nincs apelláta: a testvér megjelenik, egy kaptafára készült, és szeretni kell.

Így ment ez a többi TISZK-nél is.

De nem nálunk, a Centroszetnél.

Ő lombikbébi módjára készült. Egy közel százéves „emberiskolától” már senki nem várhatja el, hogy hagyományos úton gondoskodjon az utódokról. Ez már sajnos nem megy.

Jöhet a biológia! Felkérem Professzor Dr. Ricsi genetikust, a frenetikust, hogy kezdje meg az aktust. Az asszisztencia beöltözteti professzor urat a műtéthez.

 

HL:      Vegyünk egy Petri-csészét!

(Betolják kocsival a Centroszet feliratú hatalmas „edényt”.)

Ricsi:  De Lacibácsi, nem érem föl a csészét.

HL:      Nem éred fel? Hát más figurát kell választani.

            Közelebb kell állni, nem kell a csészéből Balatont csinálni!

Ricsi:  De Lacibácsi! Ez nem piszoár, ez Petri-csésze, lombikbébiprogram!

HL:      Értem én! Ezért kell más figurát választani.

Az imádkozó szerzetes itt nem jó… És a csaholással meg a bagzással sem mész semmire.

Ricsi:  Jó, jó, de itt nincs csillár…

            Legalább egy sámlit kérek.

(Alulra sámlit tesznek. Így is alacsony.)

HL:      Ricsi, Ricsi! Hát az a turulos figura! Hát-u-rul! Az asztal felől!

Ricsi   (homlokára csap): Ja, értem, az asztalra borulós figura hátulról.

            A grófnő a sok szoknyában Jánossal, a kertésszel…

            Döntsétek neki a Petri-csészét az asztalnak!

(Milos Forman: Hair – Tánc az asztalon)

HL:      Nem, nem és nem!

            Nem hallod a zenét?

(Felteszi a „loboncos” hajat.)

Ricsi   (homlokára csap): Ja, értem.

Ricsi feltáncol az asztalra. Gondosan lerúgja a két virágot úgy, hogy látványosan eltörjenek a vázák.

Ricsi:  Kérem a maszkot és a pipettákat!

Miniszoknyás lány felviszi, Ricsi kokettál vele.

HL:      Ricsi! Hagyjuk már a klasszikus figurákat!

            Lombikbébiprogram!

            Meg tetszett végre érteni?

Ricsi   (tele szájjal): Ühüm!

HL:      Most pedig kedves vendégeinknek elmondom a gyártás technológiáját. Én mondom a szükséges hatásmechanizmust. Bemutatom gyógyszerészmesterünket, Imrik Lászlót. Ő mondja majd be a pirula nevét. Vagyis a Centroszet azon iskoláját, amelyik az adott feladatban a legjobb. Először egy példát mutatunk be.

  

HL:      Lényeges, hogy szép legyen a gyerek, tehát kell bele szépség…

IL:        Szépmíves Szakképző Iskola

HL:      Ők csinálják a legjobb szépészeti kezeléseket: arcpakolás, szem- és körömfestés, ráncfelvarrás, mell- és fenékplasztika, orrsövény-egyenesítés, habár úgy hallottam, ebbe újabban a KOKÓ BOX SZKI is beszállt.

Ricsi végzi a legfontosabb feladatot. Ő helyezi el az aktív ivarsejteket a táptalajon, a Petri-csészében. Egy puttyantás 100 millió aktív ivarsejt.

Ricsi:  Putty!

HL:      Tetszettek érteni? Akkor kezdődhet a Centroszet építése!

HL:      Jöjjön egy rakás távközlés…

IL:        Puskás Tivadar Távközlési Technikum

Ricsi:  Putty!

HL:      Ricsi, sztereóban! Sőt, 3D-ben!

Ricsi:  Putty! Putty! Putty!

HL:      Kell még egy kis informatika…

IL:        SZÁMALK Szakközépiskola

Ricsi:  Putty!

HL:      Elektronika, gépészet, informatika, szabadidő, Duna, evezés, Vác…

IL:        Boronkay Műszaki Középiskola és Gimnázium

Ricsi:  Putty!

HL:      Sokba fog ez nekünk kerülni…

IL:        Kopint-Datorg Gazdaságfejlesztési Szakközépiskola

Ricsi:  Putty!

HL:      Tisztára elfáradtam, és meg is éheztem…

IL:        Vendéglátó, Idegenforgalmi és Kereskedelmi Középiskola és Szakiskola

Ricsi:  Putty!

HL:      Jaj, de sokat zabáltam! Kéne egy kis Rennie!

IL:        Flór Ferenc Egészségügyi Szakközépiskola

Ricsi:  Putty!

IL:        De itt azt írják, hogy a Flór Ferencet már becsukták!

HL:      Ricsi! Rennie vissza!

Ricsi:  Tyúp! Tyúp!

HL:      Jó lesz egy kis szódabikarbóna is!

Ricsi   (kiveszi a zsebéből és beleszórja)

HL:      De sok marhaságot mondtál, Lacibácsi!

IL:        MACIVA

Ricsi: Putty!

IL:        Magyar Cirkusz és Varieté Szakközépiskola

Tűzokádók, kardnyelők, zsonglőrök, kötéltáncosok!

HL:      Istenem, velem már forog a világ!

IL:        Talentum Táncművészeti és Zeneművészeti Szakképző Iskola

Ricsi:  Putty!

IL:        És ezzel: „Be van fejezve a nagy mű, igen. A gép forog, az alkotó pihen.”

HL:      Mondom: pihen, forog!

(Forgó cilinderes ember bejön, elindul a zene a Chicagóból.)

Ricsi:  Hallja, főnök? Jönnek a talentumos csajok… (Várakozás.)

HL:      Tényleg? De miért nincsenek még itt? Mi történt velük? Csak nem dugó? De, dugó van!

Az egyre erősödő népzene elnyomja a Chicagót. A „forgós” ember megpiszkálja a dobozt. Fülöp József, saját diákunk (14. b) kiugrik a dobozból, gúnyolódva táncol. Veri a csizmája szárát és mutogat.

Ricsi és HL (mindketten): Te jóisten! Mit csináltunk rosszul? Töke van a menyasszonynak!

A zene végén a szereplők összeállnak, meghajolnak.

 

 

Fröhlich Henrik ünnepi beszéde
az 50 éve végzett diákok nevében

Tisztelt Elnökség! Tisztelt Igazgató Úr! Kedves diákok, kedves öregdiákok, kedves vendégek!

Ma több, számunkra már történelmi esemény megünneplésére öltöztettük szívünket ünneplőbe. Százéves az iskola épülete, ötven éve ballagtunk, és a most végzősök ballagását ünnepeljük. Feltekintve e százéves falakra, engedtessék meg nekem, hogy az életpályám egy személyes élményével kezdjem a bevezetőmet. Én egy neves rádiós szakember, az egyik legnagyobb rádióamatőr és a technikum rádióoktatójának fiaként az otthon melegével szívtam magamba a rádiószakmát. Mégis, mikor 54 éve először átléptem a Puskás Tivadar Távközlési Technikum küszöbét, rendkívüli érzésben volt részem. Belépve az épületbe, először Puskás Tivadar képe fogadott. Akkor még nem volt meg az első emeleti szobor.

Az első intuíciók nagy hatása után az iskola szellemisége hatott át, amely Puskás Tivadar munkásságát sugározva töltötte fel „Puskás-génekkel” a szervezetem. Ebből a fertőzöttségből soha nem gyógyultam meg, sőt, napjainkig tovább tart a „génfertőzésem”. Azt hiszem, többen vagyunk úgy, hogy a Puskás-élmények után a gyerekeink, unokáink is ide jöttek továbbtanulni. Igen, én most az 50 éve végzett ballagók nevében mondok köszöntőt. Azok nevében, akik a történelem forgatagában lassan már az emberöltő korba lépnek. Azok, akik a második világháborúban születtek, már eszmélő tudattal élték át az 1956-os forradalom eseményeit, és utána kezdtük el itt, ebben az almamáterben a középfokú tanulmányainkat.

Igen, ez a négy év meghatározta, megalapozta későbbi tevékenységeink folyamatait. Itt elsajátítottuk a távközlésnek nemcsak az alapjait, hanem a gyakorlati tudás teljes tárházával léphettünk ki az élet kapuján. S persze voltak, akik az iskola magas színvonalának köszönhetően nagy számban tanultak tovább a felsőfokú, illetve az egyetemi oktatásban. Ki kell emelnem az akkori oktatás teljes körűségét is. Ugyanis nemcsak a műszaki ismeretek elsajátítására került sor, hanem a humán tárgyak, az általános intelligencia magas színvonalú elérését is megkaptuk a kiváló oktatóinktól, és nemcsak a szakmában, hanem az élet teljes vertikumában meg tudtuk állni a helyünket. És persze a fiataloknál a legfontosabb testi-lelki fejlődés megalapozását végző iskolai tevékenységet is példának kell említenem. Az iskolai házi versenyek mellett számtalan bajnokságban voltak, voltunk sikeresek. Ezen megszerzett erőnlét is alapját jelentette a későbbi intenzív munkahelyi továbbhaladásnak. A fenti összetett képzésnek és a további tanulmányoknak köszönhetően nem tudnánk hirtelen megszámolni, hányan lettek különböző szinteken vezetők minisztériumokban, gyárakban, üzemekben, és értek el magasabbnál magasabb kitüntetéseket. Mind ez idáig megfogadtuk a költő szavait, ahogy itt a Puskásban voltunk, utána is mindvégig azok maradtunk. Nemes, küzdő, szabad lelkű diákok. Meg kell említenem, hogy pont ebben az időben történt a felső szintű oktatás átalakítása, melynek eredményeképpen épp ezen ódon falak között kezdte meg a Felsőfokú Távközlési Technikum, majd a főiskola a működését. Jó néhányan közülünk itt folytattuk tanulmányainkat. Én is itt koptattam összességében nyolc évig az iskola padjait, és az itt kapott, végül főiskolai tudással vágtam neki a sikeres, további pályafutásomnak.

És itt most meg kell állnunk egy pillanatra, mert abban a nagy szerencsében lehet részünk, hogy itt üdvözölhetjük körünkben Rácz János igazgató urat, az akkori technikumunk igazgatóját. Később ő rakta le a Felsőfokú Távközlési Technikum alapjait, majd a főiskola igazgatójaként szervezte tovább – most már nem középiskolai szinten – a diákok oktatását.

Kedves Igazgató Úr, engedje meg, engedd meg – mert már régóta tegeződünk –, hogy az összes végzős öregdiák nevében nagy hálával mondjunk köszönetet mind a technikumi magas szintű tanulási lehetőségünkért, mind a felsőbb szintű oktatásban kapott oktatási lehetőségért.

Ezek után szeretnék csatlakozni Krasznay Béla bácsi Recsken elmondott gondolataihoz. Emlékeztek rá, hogy a technikum diákjainak mondott szavaiban nem a saját, a recski pokolban elszenvedett borzalmakról beszélt hosszasan, hanem a jövőről szólt. Arról, hogy át kell adni a stafétabotot a fiataloknak, és nektek át kell venni ezt a feladatot, hogy azt a borzalmat ne engedjétek újra megismétlődni. Mi, öregdiákok is szeretnénk átadni nektek a stafétabotot. De mi nem a politikai feladatot említjük, hanem a magyar műszaki élet, a magyar távközlés és az informatika színvonalának további emeléséhez szükséges folyamatokat.

Néhány tanácsot szeretnék adni nektek a mi életünkből merített tapasztalatokból. Nagyon lényeges az életben, hogy minden embernek küldetése van e Földön. Erre mindenkinek rá kell éreznie, meg kell találnia, hogy mely területen tud a leghasznosabb lenni a társadalom és azon túl a családja és a maga számára. Széchenyi szavaival: „Az ember csak annyit ér, amennyi hasznot hajt embertársainak, hazájának, s ezáltal az egész emberiségnek.” Itt a technikumban is már bizonyára tapasztaltátok, hogy a csoportban végzett feladatok végrehajtása sokkal könnyebb, mint az egyénileg végzett munka. Lényeges ráismerni, hogy egymás különböző tapasztalatainak, ismereteinek átvétele, összeadása mennyivel hatékonyabbá teszi a munkátokat, ugyanakkor a közösségi húzóerő miként tudja megnövelni az egyén teljesítményét. Erre megint szeretnék egy személyes példát említeni. Én két alkalommal is részt vehettem a Puskás Technikum Bécs–Budapest szupermaratoni futócsapatában. Tudni kell, hogy ez egy ötnapos verseny, melyben naponta minden futónak közel 25-30 kilométert kell teljesítenie. Ha egyénileg kellene ezeket a távokat futni, a fáradás miatt napról napra csökkenne a teljesítmény. A csapathierarchiában ez éppen fordítva működött. A csapatszellemnek, a csapatért érzett odaadásnak köszönhetően napról napra nőtt az egyéni teljesítmény, és az utolsó napi véghajrá eredményeképpen két helyezéssel is előrébb tudott ugrani a technikum csapata. Szintén nagyon lényeges az egyéni teljesítmény folyamatos növelése. Ez vonatkozik mind a szellemi, mind a fizikai teljesítőképességre. Különösen felhívom a figyelmeteket a fiatalok sportolásának fontosságára. Ugyanis az emberi csontozat fejlődése 20 éves kor táján befejeződik, és ezután a tüdő kapacitása csak kismértékben növelhető, ami pedig a fizikai teljesítőképesség alapja. A sportolást soha nem lehet későn elkezdeni. Erre megint egy saját példámat említeném. Én ugyanis 59 éves koromban kezdtem el a versenyszerű sportolást. Lassan fejlődve már a maratoni távokat is könnyűszerrel le tudom győzni. És igen, ha feltennék a kérdést, hogyan állok a droggal, igennel kell felelnem. Igen, én függővé váltam, én endorfinfüggő vagyok. Emiatt nekem minden hétvégén versenyeznem kell. Sportolásban a példaképem Balczó András tízszeres világ- és háromszoros olimpiai öttusabajnok lett, akinek híressé vált mondása, hogy az igazi sport lényege „a szenvedésbe ágyazott gyönyörűség”.

Most újra feltekintve ezen ódon falakra, egy rövid visszapillantást szeretnék tenni a technikumról, az elmúlt 50 évben szerzett tapasztalataimról. Mint ismert, 50 évvel ezelőtt a távközlési oktatás majdhogynem egyedi zászlóshajója volt mind a színvonalát, mind a távközlési fejlődésben betöltött szerepét tekintve. Ekkor a Posta és Távközlési Minisztérium felügyelete alá tartozott. Aztán később jöttek az iskola rosszabb évei. A főváros átvette az iskola felügyeletét, és az oktatás színvonala jelentősen változott, elvesztette a távközlésben betöltött egyedi jelentőségét. Ekkor járt ide a lányom, így sajnos személyesen tapasztaltam az iskola minőségromlását a korábbiakhoz képest. De aztán újra magára talált a Puskás. Visszakerült a magyar távközlés bölcsőjébe, kapott egy menedzserszemléletű vezetőt, és elkezdett újra a távközlés, a középfokú oktatás zászlóshajója lenni. És éppen napjainkban érte el, hogy a szakközépiskolák között első helyezést kapott a hivatalos minősítésben. Ezért külön, levélben fejezte ki elismerését a tulajdonos Főváros vezetése. Ehhez szeretnénk most gratulálni az iskola vezetésének, tanári karának és kiemelten Horváth László igazgató úrnak.

Sajnos az iskola történetében újra bekövetkezett a tulajdonosi váltás, miután a magyar távközlés német kézbe került, kidobta a Puskást a portfóliójából, és újra a Főváros kebelébe került. De ez már a jövőbe tartozó történet.

Végül az öregdiákok nevében szeretnék köszönetet mondani, hogy itt ünnepelhetünk a fiatalokkal, és azért, hogy az iskola továbbra is intenzíven ápolja, gondozza az öregdiák-kapcsolatrendszert. Gratulálunk a százéves almamáter kezdődő ünnepségsorozatához. Arra már nem tudunk ígéretet tenni, hogy a 150 éves ünnepségen is ott leszünk, de ti, fiatalok képviseljétek a mi emlékeinket. A ballagó diákoknak sok sikert kívánunk az életben. Kívánjuk, érjétek el terveitek megvalósulását, álmaitok beteljesülését. És maradjatok ti is mindörökre nemes, küzdő, szabadlelkű diákok. Köszönöm a figyelmet.

 

Az 1962-ben végzett diákok képviseletében Dr. Jámbor Attila vert szöget az iskolazászló rúdjába

 

Az 1964-ben végzett diákok képviseletében Dr. Weszelovszky Zoltán szögelt

 

A tanoncok képviseletében Ladányi Lajos szögelt

 

A madarakat azért szokás meggyűrűzni, hogy a világ legtávolabbi pontján is felismerjék őket, ha messze szállnak. Régi hagyomány iskolánkban, hogy a legkiválóbbakat, mielőtt kirepülnének, mi is meggyűrűzzük. A Puskásban eltöltött öt év alatt elért kiemelkedő tanulmányi és versenyeredményei alapján a Puskás Tivadar Távközlési Technikum nevelőtestülete Puskás-emlékgyűrűt adományoz Cseri Sándor és Horváth Milán 14. a osztályos tanulóknak.

   

 

A két új Puskás-emlékgyűrűs, Horváth Milán és Cseri Sándor büszke családtagjaikkal

 

A legkiválóbbakat szokás szerint osztályfőnökük méltató szavaival mutatjuk be. Elit iskola lévén az osztályfőnöknek szóvivő jár. Alapiné Ecseri Éva tanárnő laudációját Velinszky László volt Puskás-diák mondta el, aki egyébként most stúdiótechnikát, médiát tanít a 14. évfolyamnak.

 

AZ ÚJ PUSKÁS-EMLÉKGYŰRŰSÖK MÉLTATÁSA

Kedves Sanyi és Milán! Most minden szem rátok figyel. A legtöbb diák ismer titeket itt az iskolában, de talán kevesen tudják, hogy most olyan felemelő élményben lesz részetek, amely eddig az iskola történetében csak 12 tanulónak adatott meg. Ti is bekerültök azon kevés kiváltságos közé, akik megkapják a Puskás-emlékgyűrűt. Felkerültök arra a tablóra, amelyre csak a legjobbak kerülhetnek, nevetekkel ellátott szöget verhettek az iskolazászló rúdjába, ami csak az igazán nagyoknak adatott meg.

De mit kellett tennetek azért, hogy végzős tanulóként így búcsúzhassatok el a Puskástól? Diáknak, embernek kellett lenni a szó klasszikus értelmében, mindig és minden körülményben.

Öt éve ismertelek meg benneteket. Első bemutatkozó fogalmazásotok néhány gondolatára még ma is emlékszem. Bevallom, akkor azt gondoltam, hogy szülői sugallatra írtátok ezeket a szavakat, azért, hogy jó benyomást keltsetek új osztályfőnökötökben. De az idő nem engem igazolt.

Sanyi azt írta: „Azért választottam a Puskást, mert jó szakember és kiváló mérnök szeretnék lenni.”

Milán indoka: „Matematika-tanárnőm javaslatára jöttem ide, és amit a Puskásban tanítanak és tudnak, azt én mind meg akarom tanulni.”

Micsoda nagy szavak, gondoltam – de tévedtem. Már fél év elteltével tudtam, hogy a leírtak a ti gondolataitok voltak, és ti saját magatoknak jelöltétek ki azt az utat, amelyen az elmúlt öt évben végig is haladtatok. Nem voltatok mások, csak diákok. Azt tettétek, amit az iskola megkövetel a tanulóktól. Készültetek az órákra, házi feladatot írtatok otthon, és gyarapítottátok a tudásotokat. Hittetek abban, hogy tanáraitok végig tudnak vezetni benneteket azon az úton, amit ti magatok választottatok. A tudás hatalom. És ti élveztétek és élvezitek is ezt.

Munkátoknak hamar meglett a gyümölcse. Jöttek a versenyek, és ezekkel együtt az eredmények. Gondolkodtam, hogy felsorolom valamennyit, de túl hosszú lenne a lista. Csak annyit jegyzek meg, hogy – a dicsőségtablón lévőkkel ellentétben – ti valamennyi szakterületen, humán, reál és szakmain is hoztátok az eredményeket. Az öt év alatt ketten együtt több mint 100 versenyen indultatok, és csak néhányról jöttetek el díj nélkül.

De azért mégis csak kiemelek néhányat:

– Mikola fizikaverseny,

– matematika, fizika OKTV,

– Szép Magyar Beszéd,

– Kazinczy-emlékérem,

– Implom Helyesírási Verseny,

– Szakmai Érettségi Tanulmányi Verseny,

– és a korona, az OSZTV.

A versenyek mellett minden évben kitűnő tanulmányi eredményt értetek el. Munkátoknak köszönhetően diákszámlátok szépen gyarapodott. Ebből tellett nyelvvizsgára, jogosítványra, sőt a hőn áhított biciklire is.

Közben tizenkettedikesek lettetek, leérettségiztetek. Mindketten két-két tantárgyból tettetek emelt szintű vizsgát, 90% feletti eredménnyel.

Miért is tudtátok elérni ezt a nagyszerű eredményt? Mert volt célotok, megterveztétek magatoknak a célhoz vezető utat, hittetek tanáraitokban, bíztatok önmagatokban és abban a környezetben, amely vállalta, hogy embert farag belőletek.

Évek során a Puskás a szó szoros értelmében második otthonotokká vált. Tőletek természetesek voltak ezek a szavak: „Visszajöttem segíteni.” Vagy: „Benézek még Lacibá’-hoz, mielőtt elmegyek.”

Igen, ti itt a Puskásban otthon vagytok. Hozzánőttetek.

Kedves gyerekek!

Köszönöm nektek, hogy tanárként olyan sok közös, örömteli élményben volt részem.

De az idő halad. Az elmúlt években kisdiákból fiatalemberek lettetek. A Puskás-beli utat zökkenőmentesen végigjártátok, de terveitek megvalósításához tovább kell haladnotok. Én tudom, hogy az elvetett mag jó talajba hullott. A bennetek lévő tehetség, tisztesség, becsület és tudásvágy segíteni fog benneteket céljaitok elérésében. Ne adjátok fel az álmaitokat, haladjatok tovább az elképzelt úton, és sikerülni fog.

Ehhez kívánok nektek sok erőt és kitartást!

 

 

Cseri Sándor és Horváth Milán – ujjukon a frissen kapott Puskás-emlékgyűrűvel – emlékszöget vertek az iskolazászló rúdjába