Az 1900-as évek elején Kolossváry Endre posta műszaki főigazgatóban – a továbbiakban: Atyánkban – megfogant a gondolat: Önálló oktatási koncepciót kell létrehozni, mert az állami képzés sem tartalmában, sem színvonalában nem felel meg a már európai posta igényeinek. A licitet a Magyar Királyi Posta – a továbbiakban: Édesanyánk – elfogadta, és elsőként 1906-ban megszületett a hat hónapos, bentlakásos műszerészátképző tanfolyam. 30 fővel – a továbbiakban: Nővérkéinkkel – a Gyáli úti Posta Központi Anyagszertár második emeletén tréningeztek.
Mivel az új tudással felruházott, kisminkelt, felvarrott ráncú Nővérkéink után igencsak kapkodtak Édesanyánk összes cégén belül is, kívül is, Atyánkban új gondolat fogant: Saját iskolát kell építeni!
Édesanyánk is nyitott volt az elképzelésre, és hatéves vajúdás után világra hozta 1912. október 24-én második gyermekét – a továbbiakban: Minket –, a Posta Műszerész Tanonciskolát. Hányatott XX. századot kellett megélnünk. A két világháborút - megtetézve a '29-es gazdasági világválsággal - túléltük, és amikor a II. világháború sebeit betapasztva végre belaktuk a II. emeletet, jött az államosítás. Elragadtak szüleinktől, és 1950-től a Munkaerő-Tartalékok Hivatala lett nevelőnk, vagyis Mostohánk.
Mostohánkra – a népmesei motívumokkal ellentétben – semmi rosszat nem mondhatunk, érettségi vizsgáztatási és technikusképesítési joggal stafírozott ki bennünket, majd így felértékelve visszaadott Édesanyánknak, az immár szocialista Postának, aki nagy-nagy szeretettel ölelt ismét kebelére, és mindent megtett a megfelelő párkapcsolatunkért.
1953-ban jött el a nagy nap: kiházasítottak bennünket, és felvettük Puskás Tivadarnak, a telefonközpont gondolat kiötlőjének, az új média – a műsorszórás első megvalósítójának ‑, a telefonhírmondó feltalálójának nevét. A névadás a lehető legautentikusabbra sikeredett, hiszen átviteltechnikát, távbeszélőtechnikát és rádiótechnikát tanítottunk, mely tárgyakkal lefedtük névadónk teljes feltalálói palettáját. (Az már csak a XX. század utolsó évtizedének híre, hogy a távírótechnika oktatásával az iskola 60-80 évvel megelőzve korát, aktív részese lett a non-voice szolgáltatások kialakításának, melyből az adatátviteli hálózatok, majd az Internet fejlődött ki.)
Ez vagyunk mi (Gyáli út 22.)
A mézeshetek egészen 1962. szeptember 1-jéig tartottak. Ekkor avatkozott be ismét az állam az Iskola, pontosabban a Technikum, egészen pontosan Magyarország legjobban prosperáló technikumai életébe. Egy kormányrendelettel létrehozták a Puskás, a Kandó, a Bánki, az Ybl „második emeletén” a felsőfokú technikumokat. Fokozatosan kiszorítva ezzel a technikusképzést saját tantermeikből, saját laboratóriumaikból. Elcsábítva, főiskolai tanári besorolással kecsegtetve a legjobb elméleti és gyakorlati oktatókat.
A tízszeres túljelentkezés, vagyis a színvonal indikátora, a népszerűség indexe néhány év alatt felére, majd negyedére csökkent. A tananyag, a követelmények központosodtak, és 1970-ben bekövetkezett a második államosítás.
A Mezei Gyula által fémjelezett Fővárosi Tanács VB. Oktatási Főosztály minden budapesti technikumot, így a Puskást is elszakította Édes-szüleitől és erőszakkal maga alá gyűrte. Kifutólag megszüntette a technikusképzést és 1974 után már csak „érettségizett portalanító szakmunkások” kerültek ki az alma mater falai közül. A Fővárosi Tanács VB. – mint népmesei figura – gonosz Mostoha volt. Voltak kedves gyermekei, mint például: a Lúdas Matyi szerzőjéről elhíresült tagozatos gimnázium. Voltak megtűrt iskolái, mint a szakmunkásképzők, és voltak a mindenáron leépítendők: a technikumok. A bezárást a Puskás csak azért úszta meg, mert 1976 szeptemberére a Közlekedési és Távközlési Műszaki Főiskola Távközlési Tagozata Győrbe költözött. (Ők most a Széchenyi István Egyetem Műszaki Tudományok Kara, de azért erre 2001-ig kellett várniuk!)
A Gyáli úton maradt Híradástechnikai Szakközépiskolának is egészen 1994. július elsejéig kellett várnia, hogy a megvénült Mostoha, a Fővárosi Tanács VB. utódja visszaadja a XX. század végén már köhögve döcögő Posta éppen dinamikusan megújuló műszaki utódjának, a Matáv-nak az alma matert.
Posta-Édesanyánk őszülő fürtjeit bordóra festették. Ráncait felvarrták, ismét férjhez ment, és új SE-né Matáv Krisztina55 néven nagyvilági életbe kezdett. Pazar udvartartásában elsőszülött gyermekének mindig jutott a legjobb falatokból. De SE-mostohapapáról is csak a legjobbakat mondhatjuk. Bevakolta épületünk ráncait, új tornacsarnokot építtetett, kicserélte a laborok néhol 40 éves műszereit, megíratta tankönyveinket, és a napi betevő leves mellé mindig volt báránysült, bifsztek és csokoládés palacsinta fagylalttal … és volt Dimenzió Biztosító, szabadév, utazások, legalább 50 új diploma, munkaruha, szakkönyv, laptop és szélessávú otthoni internet …
Ja és üdülési csekk, meg beiskolázási segély … aztán lakás-felújítási kölcsön.
És mi, mint jó gyerek, újra eminensek lettünk. Be is írta az OH az ellenőrzőnkbe: „Az Önök iskolájánál jobb iskolák száma matematikából: 0. Az Önök iskolájánál jobb iskolák száma szövegértésből: 1”
A képen jobbról: Sallai László a Távközlési Oktatási Alapítvány elnöke, a jelenlegi fenntartó: Lelkesen tapsol: „Végre megszabadultunk tőlük”
Ifi István a Főváros részéről, az új fenntartó „Gyertek haza, libuskáim…!”
Takarva Némedi János, a Centroszet TISZK igazgatója (ő a főnök-főnöke),
Bal szélen Császár János, az iskolaszék elnöke, vagyis a „főszülő”:
Mosolyogva: „Még jó, hogy már a második fiam is technikus lett”
A szép, harmonikus, magyar család életét meg is irigyelték a meráni hercegek. Koholt vádak alapján elüldözték SE-mostohapapát és az Édesanya balján megjelent újmostohapapa az ágyasokkal: a mobilok anyjával, a rendszerek anyjával, a kábelek anyjával … és így tovább. A Matáv-édesanya csak egy úrhölgy lett, méghozzá a legöregebb úrhölgy a háremben, vagy négyemben, ötemben, hatomban?
Az újmostohapapának nem az elsőszülött volt a kedvence. Sőt átlendültünk a másik oldalra. Mi, a közel 100 éves elsőszülött gyermek csak nyűg voltunk a nyakán, és egyszer csak azt mondatta volt szóvivője által: „2010. szeptember 1-jétől minden támogatást megvonunk, kivéve a bajnokok méltatását az Origón!” Röviden mondva az utcára lökött bennünket.
Ez a fordulat azért is meglepő volt, mert az első 12 évben ránk költött – folyó árakon – legalább 5 milliárd forintot, amiért természetesen örökké hálásak is leszünk, és aminek az eredményei még évtizedeken keresztül látszani fognak az épületen, az évkönyvekben, a vizsgabizottságok jegyzőkönyveiben, a könyvtárak Puskás kiadóval fémjelzett tankönyveiben és mindenek felett az évente kibocsátott 80-100 távközlési technikus, később villamosmérnökké, mérnök-informatikussá, mérnök-közgadásszá váló Gyáli úti diák tudatában …
És akkor elérkezett 2010. június 3. (a szégyenletes Trianoni békediktátum aláíratásának 90. előestéje), összeült a Fővárosi Közgyűlés Oktatási Bizottsága, és a következő határozatot hozta:
„A mi nagy homokozónkban eddig 128 gyermek játszadozott, tanult, okosodott. Ki jobb volt, ki csintalanabb. Ki olimpikonokat nevel, ki lókötőket, de mind a mi kutyánk kölyke. Mindért mi felelünk. Most itt van ez a kis Gyáli úti számkivetett árva.
Igaz, hogy eddig sok borsot tört az orrunk alá: különösen a Fővárosi Komplex Elektrotechnikai, meg Informatikai versenyeken. Mindig elvitték a legjobb falatokat. Újabban meg Ők csinálják a legjobb digitális képeket, a legjobb kisfilmeket …
Igaz, hogy nem lenne kötelességünk befogadni őket … Igaz, hogy mi nem vagyunk olyan gazdagok, mint a Nagy-Magyar Telekom, de ahol 128 éhes szájnak jut kenyér, ott a 129.-et sem hagyjuk „ebek harmincnegyedére”, tehát 2010. szeptember 1-jével befogadjuk, kebelünkre öleljük, és saját gyermekünkként szeretve pátyolgatjuk tovább az idők végezetéig.”
„Senki többet: harmadszor!”
FOGADALOM:
Köszönjük Újpapi – és legyen a mi családunkban ez a Te beceneved – ez egy igazán szép gesztus volt részedről. Minden igyekezetünkkel megpróbálunk megfelelni elvárásaidnak, és minden tettünkkel a Te dicsőségedet fogjuk a jövőben fényezni.
Isten minket úgy segítsen! Ámen!
„Az egyik szemem sír, a másikon szürkehályog” – mondta az évzárón dr. Horváth László az iskola jelenlegi igazgatója – Hogy fogok ebből a slamasztikából kikecmeregni? Egy hónapja még azt mondtam: Bárhova, csak a fővároshoz nem, most meg? … csak nekik kellünk.