Dr. Horváth László a Puskás Tivadar Távközlési Technikum igazgatójának ünnepi beszéde, melyet Simonyi Károly szobrának felavatása alkalmával a pécsi Simonyi Károly Szakközépiskola aulájában mondott el 2010. május 14-én.

Tisztelt Ünneplő Sokadalom!

Kedves Ildikó!

Én, ahhoz a szerencsés generációhoz tartozom, akit még tanított Simonyi Károly professzor úr Villamosságtanra, Elméleti Villamosságtanra és Elektronfizikára is, majd már ifjú tanársegédként az ELTE-n az elsők között csomagolópapírról multimédiásan hallhattam, láthattam „A fizika kultúrtörténetét”. Három egyhangú jegy díszíti az indexemet Simonyi aláírással. (Azok még legendás idők voltak,  nem a”szivárvány” volt a módi és a kendermagos még „tik vót”.)

Könnyű volt akkor nekem, hiszen a Puskás Technikumban Bucsás tanár úr – az elektrotechnika tanárom – is Simonyi tanítvány volt. Nála a komplex impedanciák szépségei napi rutinként kerültek a táblára. A jobb felső sarokba felírta a Kirchoff egyenleteket és mindent abból vezetett le. Jóformán egyetlen összefüggést nem kellett tudni, csak levezetni. (És ez máig is megmaradt bennem.)

Az egyetemen a „villanytan” órák meg úgy kezdődtek, hogy a Professzor úr a jobb felső sarokba felírta a Maxwell egyenleteket és azokból kihozott bármit, vagyis mindent. Azóta sokféle „tanfolyamra” jártam, melyeknek végeredménye egy-egy kemény kötésű füzetecske lett: „Diploma” felirattal. És azóta megtanították, hogy a pedagógiában – latinosan – ez a deduktívnak nevezett módszer, az angolszászok – mert most Amerikát illik majmolni – meg top-down-nak hívják ugyanezt. (De ennyi év után már bátran állíthatom, hogy nem az elnevezésben van a módszer lényege, hanem az előadó személyiségében. Egyéniségének varázsában.)

Nekem egy-egy másod-, harmadrendű differenciált egyenlet megoldása egyszerű lineáris algebrai rutinfeladat, hiszen Simonyi Károlytól tanultam a Laplace transzformációt. Egyik órán bejött a Professzor úr és 90 perc múlva mi 182-en, vagyis a teljes évfolyam  a „p” síkon csücsültünk.

Számításaink eredményét pedig onnan, a Parnasszusról lenézve a valóság „t” síkján próbáltuk értelmezni. Próbáltuk? … Ez így félreérthető: értelmeztük!

Akkoriban is voltak órák, amire nem jártunk be, és nem csak a PG volt ilyen. (A junioroknak: A PG a Politikai Gazdaságtan rövidítése. Az első szigorlati tárgy volt.)

Például emlékszem Orient Ottó: Atomfizikájára a 600 fős Aud. Max-ban. Hozzá általában csak a 10 vietnámi tévedt be, nekik nem volt pénzük a „Bartók-tanszék” legújabb filmjére.

A hasonló című: Elektronfizika előadásra, Simonyi professzor úr órájára megteltek az előadók, és nem azért mert sikk volt bejárni, hanem mert érdemes volt. Az előadásból mindenki számára, hangsúlyozom a leggyengébb képességűek számára is egyszerűvé, érthetővé vált a felvetett probléma. Már csak otthon meg kellett tanulni, és már csak a gyakorlaton be kellett sulykolni. Mindezt a Professzor úr oly könnyed, magával ragadó stílusban adta elő, hogy a gyengék megvilágosítása mellett a jók sem unatkoztak, ők is élvezték.

Hogy mit? Csak saját emlékeimre tudok hagyatkozni: a módszer, a magyarázat, az egész megkomponálása, a fantasztikus biztonság … Az előadásnak stílusa és mondanivalója volt. Nemcsak nekem, hanem a több ezer villamosmérnök hallgatónak felemelő, egy életre szóló élményt nyújtott.

Azóta sokan, szerintem a rossz előadók kitalálták és fennen hirdetik, hogy nem a frontális előadás, hanem a differenciált csoportmunka a módi. Lehet, hogy teoretikusan igazuk van, de akkor, ott a Professzor úr a katedrára kiállva, kezében egy szál fehér krétával (még színes krétát sem használt. Írásvetítő, projektor, animáció … újabban digitális tábla. Ugyan már: még mit nem kellene a tanár és a diák közé tenni, hogy távolabb legyenek egymástól.)

Egy szál fehér kréta és a Professzor úr szavaival, ábráival frontálisan a diákokat agyukban, józan paraszti eszükben differenciált elemi csoportokra bontotta. Majd minden virtuális csoport minden tagját képes volt a megvilágosodás pillanatnyi mezejére varázsolni. Az órák végén minden hallgató lényegében mindent értett. Utána a kollokvium osztályzata már csak a megtanulás mértékétől függött.  A zsenik csoportjának ennyi is elég volt a jeleshez.

A többieknek – sokszor – vérrel és verítékkel kellett begyakorolni a rutin feladatokat az elégségesért.

Én nem voltam zseni, de szerencsém volt mert Mérey Ági adjunktus asszony – Isten nyugosztalja – a gyakorlatokon le tudott szoktatni gyengeségeimről, elő tudta varázsolni belőlem a „szundi” helyett az „okoskát”. Így aztán a vizsgák örömünnepet jelentettek számomra.

Azóta többen, több helyen is tanították, hogy ilyenkor a Maslow féle piramis csúcsára érünk fel, és az önmegvalósítás kéjes érzését éljük át. Igen. Valószínű? … (Azonban be kell vallanom Önöknek, hogy igen felemelő érzés volt jelessel kijönni a villanytan vizsgák valamelyikéről, de volt szerencsém – Hál' Istennek – kétszer is megvalósítani önmagamat, vagyis kijöttem kétszer is – a mellét féltéglával döngető fiús kispapaként a szülőszobáról, … Maslow ide, Maslow oda más érzés volt … és amint látható az elsőbe bele is őszültem.)

Most egy kis időre tegyük félre a Maslow-ot és folytassuk.

Eddig, egy Pécsett megrendezésre kerülő sikeres országos szakmai megmérettetés a „Simonyi Károly Elektrotechnikai Verseny” kapcsán találkoztunk itt májusonként.

Talán két éve határoztuk el néhányan, hogy ez a 20. legyen méltóbb a névadó Professzor úr emlékéhez. A sok szellemi emléket tetézzük valami kézzel foghatóval! Ha jól sejtem valami ilyesmi van a lepel alatt. De mielőtt az arra felszenteltek lerántanák azt, két vallomással tartozom Önöknek: Én is egy verseny, egy villamosságtan verseny kapcsán állhatok itt most a pódiumon. Másodéves villamosmérnök hallgató koromban – hála Ági néni noszogatásának – 3. lettem a híradástechnika szakosoknak kiírt létraversenyen. A bronzéremmel jogot szereztem arra, hogy a villamosságtan szigorlatot Simonyi Károly professzor úrnál tegyem le. Ez jelesre sikeredett, … és valahogy ezután már nem illett ennél rosszabbra vizsgáznom, (vagy a vizsgáztató tanársegéd urak nem akartak rosszabb jegyeket adni?)

Nem tudom! De a lényeg, hogy kiegyenesedett a karrierem addig se görbe íve. Kitüntetéses diploma, egyetemi tanársegédi, adjunktusi, majd középiskolai igazgatói állás következett.

Így aztán immár 18 éve bitorolhatom érettségimet, technikusi oklevelemet kiállító anyaiskolám szögekkel kivert, akácfa tüskékkel övezett igazgatói trónusát és élhetek addig még előttem is látens hobbimnak, a szoborállításnak. 18 év alatt ez lesz a 16. általam (jó a Puskás Tivadar Távközlési Technikum segítségével) felállított köztéri szobor.

Ezek után a „work alcoholic” mintájára elnyerhetném a „statue alcoholic” pejoratív címet.

Mea culpa, mea maxima culpa hölgyeim és uraim! De ebből a betegségből a gazdasági válság, sőt még kedvenceim az OPNI-sok, köznyelven a Gyáli úti Merényi Gusztáv Kórházba száműzött lipótmezeiek sem tudtak kigyógyítani.

Az én hitvallásom minden egyes általunk megformázott személyiség ars poetikájához nagyon közel áll. Legyen az a névadónk a világfi-feltaláló Puskás Tivadar, az első rádiómérnök-tanár Magyari Endre, vagy a fizika tanár Vermes Miklós, az egyik legnagyobb magyar tudós Neumann János, a Nobel-díjas postamérnök Békésy György, vagy a XX. század legnagyobb magyar vallás és közoktatás minisztere Klebelsberg Kuno.

Talán egy kicsit távolabb állt szakmai lelkületemtől az első magyar informatikusnak kinevezett, telefonos Kozma László professzor úr, de Őt ellentétben az előbbiekkel személyesen ismertem, néhány évig egy tanszéken tanultam, tanítottunk, tehát volt némi személyes kontaktusunk.

Ugye ezek után  már nem kell elmagyaráznom Önöknek, hogy itt, a lepel alatt lapuló Simonyi Károlyt ábrázoló portré szobormániám csúcspontja. Végre egy olyan személyiséget segítek az örökkévalóság Földi-fizikai megőrzésében, akinek szellemi örökségét már a csillagok is őrzik. Végre annak állíthatunk szobrot, aki mindannyiunk szellemi atyja, emberi példaképe, tudományos karrierjének elindítója.

A Professzor úrtól megtanult Maxwell egyenletek után tanultam sok jót és butaságot. Az egyik ilyen volt a már említett Maslow-piramis. Az élet kiteljesedése, az önmegvalósítás kicsúcsosodása. Most úgy érzem, hogy elérkeztem saját szobormániám Maslow-i csúcsára: Simonyi Károly szobrán túl nincs világ! Nincs értelme több szobrot állítatnom! Nem is állítok többet!

 (Pontosabban, már csak kettőt. Egy Simonyit a BME-n és egyet első tanszéke tiszteletére Sopronban. Utóbbit 5 éve ígértem meg és 6 év múlva a 100. évfordulón lesz aktuális.)

Várom a csatlakozókat!

Köszönöm, hogy meghallgattak!