A legtöbb csillag változatlannak látszik, pedig nem az. Azok is születnek, fejlődnek és meghalnak, akárcsak az élő szervezet. Egy csillag élettörténete a természet legegyszerűbb és leggyakoribb elemével, a hidrogénnel kezdődik. A világűr tele van hidrogénfelhőkkel, amelyek hullámzanak és örvénylenek a csillagok közötti térben. E híg felhők kavargó mozgása közben néha az atomok felgyülemlenek, és kis gázcsomagokat hoznak létre. E csomagok ideiglenesen sűrűsödnek az egyébként ritka közegben. Normális esetben az atomok szabálytalan mozgásuk következtében rövid idő alatt ismét szétrepülnek, és a gázcsomag gyorsan szétoszlik a térben. Csakhogy a szomszédjára minden atom kis gravitációs erőt fejt ki, ami az atomok szétszóródási tendenciájá- val ellentétesen hat. Ha a gázcsomagban lévő atomok száma elég nagy, az említett különféle erők együttese azt korlátlanul együtt tartja. Ekkor már önálló gázfelhő- ről van szó, amelyet a felhő atomjainak egymásra kifejtett vonzóereje tart össze.
Az idő múltával folytonosan ható gravitáció minden atomot közelebb húz a többihez, így a felhő összehúzódik. Az egyes atomok a gravitációs tér hatására a centrum felé kezdenek esni, Esésük közben felgyorsulnak, és mozgási energiájuk növekszik. Az energianövekedés következtében a gáz felmelegszik, tehát hőmérséklete emelkedik. Ez a zsugorodó, folytonosan önmagát melegítő gázlabda az embrionális  állapotú csillag.
Miközben a felhő saját súlya alatt összehúzódik, a belső hőmérséklete állandóan nő. Elérve az  55 ezer ⁰C-ot, a gáz hidrogénatomjainak már elég nagy a sebességük ahhoz, hogy egymással ütközve az összes elektront kilökjék a proton körüli pályájukról. Az eredeti hidrogéngáz, amelynek minden atomja egy protonból és egy elektronból állt, most két gáz keverékévé válik: az egyik elektronokból áll, a másik protonokból.
Az eredeti, 16 billió km átmérőjű gázgömb ebben az állapotban már csak 160 millió km-es.