Erre a kérdésre a válasz 1967-ig ismeretlen volt. Ekkor fedezték fel a pulzárokat, ezeket a rendkívül érdekes égi objektumokat.
A felfedezés puszta véletlen műve. A cambridge-i egyetem egyik csillagász hallgatója azt a feladatot kapta, hogy távoli galaxisok rádióhullámainak intenzitásingadozását vizsgálja. Egyszer csak azt tapasztalta, hogy az égbolt bizonyos helyéről szabályos időközökben rövid, gyors rádiójeleket fogott fel a rádiótávcső. A jelek egymásutánja olyan volt, mint egy felgyorsított égi morzejel. A közöttük lévő szünet tartalma rendkívüli állandóságot mutatott. Nem változott többet, mint tízmilliomod résznyit. Először néhány csillagász úgy vélte, hogy más bolygók intelligens lényei sugároznak üzenetet a Földre. Csakhamar bebizonyo- sodott, hogy a rádiójelek eredete nem mesterséges, hanem természetes. E következtetés egyik legfőbb alapja az volt, hogy a jelek széles frekvenciasávban jelentkeztek. Ha egy Földön kívüli társadalom más naprendszerbe jeleket próbál küldeni, e csillagközi rádióadásoknak óriási teljesítményűeknek kell lenni ahhoz, hogy a jelek az egyes csillagokat szomszédaitól elválasztó kilométerek billióin átjussanak. Az egyetlen ésszerű út az lenne, ha minden rendelkezésre álló teljesítményt egyetlen frekvenciára koncentrálnának, ahogyan mi tesszük a rádió és a TV műsorszórásban. Pazarló, céltalan és értelmetlen lenne az adó teljesítményét széles frekvenciasávban szétszórni.
A válasz nyitjához vezető első kulcs az impulzusok élessége volt. Abból a megfigyelésből, hogy valamennyi impulzus egyszázad másodpercig vagy még kevesebb ideig tart, a csillagászok arra következtettek, hogy a pulzár hihetetlenül kicsiny csillag, sokkal kisebb, mint egy fehér törpe. E következtetést arra a tényre alapozták, hogy ha egy test elektromágneses impulzusokat bocsát ki magából, a különböző részeiről kiinduló hullámok különböző időpontokban érkeznek a Földre, ami miatt az eredeti impulzus élessége elromlik. Minél kisebb a test, annál élesebb az impulzus. Ezt az okoskodást követve a csillagászok kiszámolták, hogy a test sugara nem nagyobb 16 km-nél. Ez a következtetés megdöbbentő. Mindeddig a 10 ezer km sugarú fehér törpéket tartották a világmindenség legkisebb, legsűrűbb csillagainak.

Hogy lehet egy csillag ezerszer kisebb a fehér törpéknél?

A válasz egy néhány évtizeddel korábban megfogalmazott jóslatig nyúlik vissza. Ekkortájt néhány elméleti asztrofizikus rámutatott arra, hogy amikor egy csillag élete végén összeroppan, szupernóvaként való felrobbanása előtt anyaga a centrumban halmozódik fel, miközben nagy nyomás lép fel, sokkal nagyobb, mint amekkora a csillag saját súlya következtében annak belsejében volt. E hihetetlen nagy nyomás a csillag belsejében lévő elektronokat és protonokat arra kényszeríti, hogy neutronokká egyesüljenek. Így tisztán neutronokból álló gömb jön létre a csillag centrumában, amely alig 30 km átmérőjű, de amely a csillag eredeti anyagának legnagyobb részét magában foglalja. Ezt a feltételezett neutrongömböt nevezték neutroncsillagnak.
1965-től kezdődően a csillagászok lankadatlanul kutattak neutroncsillag után, és különös gonddal vizsgálták a Rák-köd közepe táját, ahol az 1054-ben észlelt szupernóva-robbanás magjának kellett volna lennie. De semmiféle neutron- csillagot nem találtak, így az érdeklődés csökkent.
1968-ban nagy izgalmat keltett a csillagászok között, amikor a Rák-köd közepén pulzárt fedeztek fel, pontosan azon a helyen, ahol a neutroncsillagot keresték. Hirtelen nagyon sok bizonyítékrészlet kezdett összeilleni. Neutroncsillag létezését jósolták a Rák-köd centrumában, és pulzárt találtak a Rák-köd centrumában. A neutroncsillag, valamint a pulzár az egyetlen olyan objektum, amelyről tudjuk, hogy majdnem egy egész csillag tömegét tartalmazza, mintegy 16 km sugarú gömbben. Világos, hogy a neutroncsillag és a pulzár ugyanannak a dolognak a két neve: fantasztikusan összepréselt, rendkívüli sűrűségű anyaggömbbé, amely akkor jön létre, amikor egy nagy tömegű csillag az élete végén összeroppan.

Mi hozza létre az éles, ismétlődő füttyöket, amelyről a pulzár a nevét kapta?
 



 


Valószínű, hogy a pulzár felszíne hatalmas viharok színhelye, amelyek évekig is eltarthatnak, és közben részecskéket és elektromágneses sugárzást lövellnek ki a térbe. A pulzár a kis mérete miatt rendkívül gyorsan forog a saját tengelye körül. Így a róla kiinduló sugárzások, mint a világítótorony forgó reflektorának fénye, úgy söpörnek végig a világűrön. Ha a Föld véletlenül e nyaláb útjába kerül, éles impulzus észlelhető a pulzár minden  egyes fordulata során.