Adolph von Baeyer (1835-1917)Baeyer, (Johann Friedrich Wilhelm) Adolph von (szül. 1835. okt. 31. Berlin - meghalt 1917. aug. 20. Starnberg, München közelében), német kémikus; 1880-ban szintetizálta az indigót és 1883-ban leírta szerkezetét. 1905-ben kémiai Nobel-díjban részesült. Számos kutatási eredménye közül említést érdemelnek a húgysavszármazékokkal, poliacetilénekkel és az oxóniumsókkal kapcsolatos vizsgálatai, valamint a ftaleinszínezékek felfedezése. Ô fedezte fel a húgysav egyik származékát, a barbitursavat, a barbiturátokként ismert altató- és nyugtatószerek alapvegyületét. Baeyer alkotta meg az ún. feszülési (Spannung) elméletet, amelynek segítségével megmagyarázható, hogy az öt és hat szénatomos gyûrûs vegyületek miért gyakoribbak a természetben, mint a más szénatomszámúak. Feltételezte továbbá, hogy a benzolnak középpontos szerkezete van.
Baeyer Robert Bunsennél tanult, de fejlôdésére
August Kekulé nagyobb hatással volt. 1858-ban Berlinben nyerte
el a Ph. D. fokozatot és 1860-ban lett docens (Privatdozent).
1872-ig vezette a berlini szakintézet kémiai laboratóriumát.
Ezután Strasbourgban volt professzor, majd 1875-ben, Justus von
Liebig után a kémia professzora lett a Müncheni Egyetemen.
Itt egy olyan kémiai laboratóriumot szervezett meg, ahol
a jövô számos ígéretes fiatal vegyészét
képezték. 1881-ben a Royal Society of London az indigóval
kapcsolatos munkájáért Davy-éremmel jutalmazta.
70. születésnapjára, 1905-ben, gyûjteményes
formában kiadták tudományos közleményeit.