Descartes 1596-ban született La Haye-ban. Nyolc éves korától a IV.Henrik által alapított La Fleche-i jezsuita líceumban tanult, amely egyike volt Európa legkiválóbb iskoláinak. Kitűnően megtanult latinul, s megismerhette a kor legújabb tudományos fölfedezéseit és nézeteit (pl. Galileinek a Föld forgásáról vallott elképzeléseit). Majd (1612 után) Poitiers-ba ment orvostudományt és jogot tanulni, s 1618-ban -atyai kívánságra- Hollandiába utazott, hogy a bredai katonai akadémián hadmérnöki képesítést szerezzen, majd bekapcsolódott a harmincéves háborúban. 1619-ben hosszú utazásra indult: járt Koppenhágában, Lengyelországban, Magyarországon, Ausztriában és Csehországban. Télre egy Ulm melletti parasztházban szállásolta el magát, ahol idejét elmélkedéssel töltötte, s ahol három álom hatására egy "csodálatos tudomány alapjaira" bukkant. Részt vett a fehérhegyi ütközetben a győztesek oldalán-, később újabb utazásokra indult, míg végül 1625-1628 között Párizsban telepedett le. Itt egy tudós társaság megbecsült tagjaként tevékenykedett. (A társaság tagja volt többek közt T. Hobbes, P. Gassendi, A. Arnauld.) Az 1628-1649 közti időszakot a szabad alkotói légkört biztosító Hollandiában töltötte, s azt csak Krisztina svéd királynő meghívására hagyta el. A királynő a tudósokat a hajnali órákban rendelte magához, mert ezt a napszakot tartotta elmélkedésre alkalmasnak, csakhogy Descartes gyermekkora óta betegsége folytán- szenvedett a korai keléstől (ezért engedélyezték neki a líceumban is a dél körüli felkelést). A filozófust annyira megviselték a hűvös hajnalok, hogy tüdőgyulladást kapott, amibe végül bele is halt.
 
 

A dicsőséget hamar elérte. 1637-től sorra jelentek meg művei: előbb az Értekezés a módszerről, aztán az Elmélkedések, (Meditationes), az Alapelvek (Principia), végül a Lélek szenvedélyeiről szóló értekezés. Ezekben egy új metafizikai és egy új természetelmélet bontakozik ki - valami, amit joggal lehet racionalizmusnak vagy mechanizmusnak nevezni, noha nem egészen fér bele egyik kategóriába sem. Descartes műve épp úgy tele van ellentmondással, mint egyénisége. Egyformán lehet benne az "idealizmus atyját" és a "materializmus atyját" látni. Valóban mind a kettő volt: metafizikájában idealista, természetszemléletében materialista.
 
 

Le Monde on traité de la lumiére

• La Géometrie: analitikus geometria megalapozása
• La Digotrique: látás folyamata; szem szerkezete, töréstörvény
• Les Météores: felhőképződés, eső, jég, hó, villám, szivárvány

1649. Traité des passions de l'âme

Az Értekezés a módszerről 1637-ben jelent meg. Voltaképpen a Discours egy nagy esszé: vallomás önmagáról, a világról, a tudományról, filozófiáról, metafizikáról. A módszeres gondolkodásról Descartes ezt a négy szabályt állítja fel:
1. Nem fogadni el igaznak mást, csak azt, ami oly tisztán és világosan, oly nyilvánvalóan igaz, hogy egyszerűen nem lehet kételkedni benne.
2. Felosztani - elaprózni - a nehézségeket.
3. A legegyszerűbbtől haladni a bonyolult felé.
4. Teljes felsorolásra és általános áttekintésre törekedni, hogy semmi se kerülhesse el a figyelmet.
 

Descartes úgy látja, hogy kételkedni kell mindenben, hiszen mi az, ami eléggé evidens, elég világos, tiszta, határozott, szabatos és kétségbe vonhatatlan ahhoz, hogy igaznak tarthassuk? Módszere a teljes kételkedést kívánja: kételkedést önmagában, a világban, az érzékelésben és a képzetben, a dolgok anyagi valóságában és megismerhetőségében csakúgy, mint eszmei értékelésében - csak Istenben nem, ehhez túl óvatos. A kételkedés révén akar eljutni a konstruktív megismeréshez, szilárd alapot akar találni minden további megismerés bizonyossága számára. A szilárd alapot Descartes magában a kételkedésben találja meg, s mivel a kételkedés a gondolkodás útján történik, tehát a gondolkodásban. Mert ha sorra mindenről ki tudja mutatni, hogy bizonytalan és kétes, még létezésében is vitatható, akkor végül nem marad más bizonyossága, mint az, hogy aki mindezt a sok kétséget végig gondolja, az szükségképpen létezik - különben nem tudna kételkedni. Így születik a gondolkodom, tehát vagyok descartes-i alaptétel.

Descartes mind jobban kitágítja a gondolkodás fogalmát. Lassanként belekerül a lelki élet minden megnyilvánulása, az értelem, az akarat, a képzelet, az érzékek működése, a szemlélődés, a mozgás ok választása - vagyis minden, ami nem az emberben, hanem az ember által történik. Így a gondolkodás előbb csak a tudattal válik azonossá, aztán a lélekkel, végre az énnel, úgyhogy a cogito ergo sum majdnem ezzé a tautológikus tétellé zsugorodik: vagyok, tehát vagyok. A "gondolkodom, tehát vagyokkal" egyenrangúvá válik az "akarok, tehát vagyok", "látok, tehát vagyok", "fáj a fejem, tehát vagyok".
 

Valójában a cogito sem logikai posztulátum, se nem tapasztalati tény, hanem intuitív meggyőződés, amire fel lehet ugyan építeni egy szubjektív racionális filozófiát, annak minden előnyével és hátrányával, de valóságértéke semmivel sem több, mint bármely más filozófiáé. Hogy ez mennyire így van, azt szemléltetően mutatja a "világosság és tisztaság" kritériuma, a "veleszületett eszmék" kényszeredett bevezetése, nem is szólva arról az irracionalitásról, ahogyan racionális rendszerét Descartes az Istennel támasztja alá. Minthogy az érzékelés és a tapasztalás nem alkalmas arra, hogy hitelesen meggyőzzön bennünket valaminek az igazáról, nem marad más, mint az intuíció, vagyis a belső meggyőződés. Így válik a racionalizmus az empirizmusnak szöges ellentétévé, olyan metafizikává, amely nem a világot tekinti szilárd valóságnak, hanem az emberi értelmet, a tudatot, sőt: a tudat mélyén meghúzódó eléggé irracionális intuíciót. "Intuíción - mondja az Alapelvek az elme irányításához című munkájában - nem a változó érzékszervi tanúságokat vagy a képzelet csalóka ítéleteit értem, hanem a figyelő és egészséges szellem felfogását."
 

Descartes idejében a matematika már fejlett tudomány volt, Cardanus, Vieta és Kepler után Fermat, Pascal, Snellius és mások megteremtették az újkori matematikát. Descartes szerepe ebben nem volt jelentéktelen, mindmáig őt tekintik az analitikus geometria megalapítójának. Legfőbb törekvése arra irányult, hogy a természettudományt matematizálja, sőt a matematikával azonosnak tekintse, gyakorlatában mégis a legritkább esetben használt matematikai bizonyítást. Matematikai munkájának legjelentősebb része egy 1629-ből származó, de csak 1701-ben megjelent könyvében, a Regulae ad Directionem Ingemii-ben. Itt fekteti le annak az "univerzális matematikának" az alapját, amit korábban Vieta "algebra speciosa" néven kezdeményezett: a betűjelezést, ami lehetővé teszi az elvont számolást, tekintet nélkül arra, milyen nagyság- vagy értékrendbe tartozik a számolás tárgya. S Fermat-val egyidejűleg ajánlja a koordinátarendszert, a matematikai összefüggések geometrikus ábrázolásának módszerét. Célja a természeti jelenségek deduktív matematikai levezetése volt, eredménye pedig az analitikus geometria megteremtése. Szorosan összefügg ez Descartes-nak azzal a metafizikai alapelvével, hogy az anyag: kiterjedés, és minden más fizikai kvalitása (szín, keménység, stb.). Nem magának az anyagnak önálló sajátja, hanem a mi reakciónk a térbeli kiterjedésre - tehát tudatállapot. S mivel a tér azonos az anyaggal, törvényei a geometriából származnak, amely a tér nyugalomban lévő formáit tárgyalja, a mozgó anyagot vizsgáló fizika törvényei ebből deduktíve levonhatók. A descartesi természetbölcselet alapelvei: a világ kiterjedése végtelen, mindenütt ugyan abból az anyagból áll, az anyag korlátlanul osztható, anyagtalan tér nincs.
 

Fizikai munkásságát elsősorban az optika terén fejtette ki. Descartes kidolgozta a fénytörés elméletét (Dioptrika), és gyakorlati útmutatást adott a lencsék célszerű csiszolására. Csillagászattal nem foglalkozott, noha teljesen magáévá tette Kopernikusz és Galilei nézeteit a föld forgásáról, sőt föltételezte az egész világmindenség keringését-forgását. A fizika legfőbb törvénye szerinte a konstancia törvény: az anyag (tömeg) és a sebesség összege állandó. Ebből következik, hogy sem a test alakja és nagysága, sem helye, nyugalma vagy mozgása spontán nem változhatik, hanem csak más test hatására. Ebből viszont a tehetetlenségi törvény következik. Ha egy mozgó test nyugalomban levőbe ütközik, akkor elpattan tőle, és eredeti sebességének megtartásával más irányba mozog tovább. A tévedések rövidesen alkalmat adtak Huygensnek, hogy matematikai formába öntse a mozgás helyes törvényeit. Descartes fizikája teljes egészében mechanikus fizika, vagyis pusztán az anyag és mozgás törvényein alapszik, semmiféle kisegítő tényezőt nem vesz igénybe. A világ egy nagy masina, csak méreteiben és tökéletességében különbözik az ember csinálta géptől. Sőt az élőlények is olyanok mint a gépek - amint ez majd élettanából is kitűnik.
 

Biológiai és pszichológiai nézeteit már a Discours-ban közölte, tovább fejlesztette a Passions de l'âme-ban és posztumusz megjelenő Traité de l'homme-ban. Részletesen kitér a szív működésére és a vérkeringésre, már ekkor módot talál arra, hogy a mechanikus élettani szemléletet propagálja, s ennek révén eljusson az automatikus életműködés megfogalmazásához. Ennek részletes kifejtését a Lélek szenvedélyeiről szóló könyvében találjuk, amelyet Erzsébet hercegnő számára írt - ezért egyszerűbb és érthetőbb, mint a többi műve. Az első rész a test mechanikus működését tárgyalja. A test jellegzetessége a hő és mozgás, a léleké a gondolat. Az idegek finom csövecskék módjára behálózzák az egész testes, valami "légnemű szubsztanciát vagy szelet" tartalmaznak, "amit a test éltető fludiumának nevezünk". A test életben tartó principiuma a hő, amit a keringő vér szállít szerte a tagokba és szervekbe. A szívet nem mozgáscentrumnak tartja, hanem hőközpontnak, amelynek az a feladata, hogy az életszellemet a szervezet minden részébe eljuttassa. Descartes nagyon világosan megmondja, hogy az emberi test működése épp oly gépies, mint az állaté, csakhogy ezen kívül az ember rendelkezik két olyan tulajdonsággal, amelyek megkülönböztetik az állatgéptől: az egyik a beszéd képessége, a másik a tudatosság.
 

Test és lélek kapcsolatát Descartes nem egyértelműen tárgyalja. Megjelöli azt a kis páratlan szervet az agyvelőben (tobozmirigy), amely "a test többi részénél nagyobb mértékben teszi lehetővé, hogy a lélek funkcióit gyakorolhassa", s ezt a lélek székhelyének nevezi. Részletesen leírja a lélek és test kölcsönhatását, a lelki jelenségekkel párhuzamos testi megnyilvánulásokat (pirulás, sápadás, stb.) és megannyi más pszichobiológiai jelenséget. "A gondolkodó lélek semmiképpen sem származhatik az anyag hatalmából, hanem kifejezetten teremtődnie kell." Lelkünk "tökéletesen független a testtől, és így nem is pusztul el vele együtt, hanem halhatatlan".
 
 

A Passions de l'âme II. része tartalmazza a szenvedélyek élettani magyarázatát. Descartes 6 elsődleges szenvedélyt állapít meg: csodálkozás, szeretet, gyűlölet, vágy, öröm, bánat. Ezeknek válfaja vagy összetétele minden lelki megnyilvánulás. Test és lélek kapcsolatának fejtegetése közben veti fel azt a kérdést, mi lehet az oka a "különleges" ellenszenveknek, pl. annak, hogy ne tűrjük a rózsa illatát, vagy undorodjunk a macskától? Ezek "onnan erednek, hogy életünknek valamilyen korábbi szakaszában valamiféle érzékeny sérülést okoztak bennünk... Így lehet, hogy a rózsa illata valamikor erős fejfájást okozott a bölcsőben fekvő kisdednek, esetleg megijesztette a macska, anélkül, hogy ezt bárki észrevette volna, vagy pedig az illető maga megjegyezte volna emlékezetében, ennek ellenére élete végéig agyába bevésődött az az ellenszenv, amit a rózsákkal, vagy macskákkal szemben táplál."
 

Descartes nemcsak a meglévő világ magyarázatával akart szolgálni, hanem a mostani világunk kialakulását is meg akarta fejteni. Elmélete azonban nem állhatott ellentétben a Bibliával. Nemcsak ahhoz a szokványos megoldáshoz folyamodik, hogy elmélete hipotézis jellegű, tehát vagy igaz vagy nem, és legfeljebb mint az égi mechanikában, a könnyebb számítást teszi lehetővé, hanem határozottan kijelenti, hogy a világ kialakulására Descartes úgy fogja fel a fejlődéselméletet, hogy a világ mostani állapota valamilyen ősállapotnak a természet törvényei alapján való kifejlődése.
Descartes azt mondta, hogy feltehetjük, hogy a világ kezdetben teljesen homogén anyagból állt, meghatározott mozgásmennyiséggel ellátva. Az eredetileg homogén világ az ütközés következtében darabokra tört, és három ősanyag alakult ki: