Charles Darwin (1809-1882)

Fiatalsága és tanulmányai. Apja, Robert Waring Darwin korának egyik legsikeresebb orvosa volt. Édesanyja korán meghalt - Charles mindössze nyolcéves volt ekkor -, s ettôl fogva nôvérei nevelték. Nagyon érdekelték a kémiai kísérletek, iskolai tanulmányaiban azonban nem jeleskedett. Apja 1825-ben, 16 évesen beiratta a Cambridge-i Egyetemre, ahol hittudományt tanult. Osztályzatai itt sem voltak kiemelkedôek, természettudományi érdeklôdése azonban egyre erôsebbé vált; egy rokona bevezette a cambridge-i természettudósok körébe.

A Beagle felfedezô útja. 1831-ben Darwin meghívást kapott, hogy fizetés nélküli természettudósként vegyen részt a Beagle hadihajó Dél-Amerikába és a csendes-óceáni szigetekre tervezett felfedezô útján. A kétévesre tervezett út öt évig tartott, s ez idô alatt Darwin nagyszámú feljegyzést készített, továbbá geológiai és biológiai mintákat küldött haza Angliába. A nagy utazáson sok kalandban volt része, de valósággal élvezte a veszélyt, és csillapíthatatlan kiváncsisága átlendítette az utazással járó kényelmetlenségeken.

Utazása alatt olvasta Charles Lyell mûvét, a Principles of Geologyt (A geológia alapjai). Lyell szerint a Föld arculata az idôk során lassan, fokozatosan változik, és kisebb-nagyobb helyi zavarok összeadódó hatása alakítja ki. Ez a felfogás élesen szemben állt a kor uralkodó nézetével, mely szerint a változások nagy erejû, rövid idôtartamú eseményeknek köszönhetôk. Utazása alatt Darwin egyre inkább meggyôzôdött Lyell elméletének helyességérôl. Megfigyelései alapján három könyvet állított össze Dél-Amerika geológiájáról, s noha a szárazföldek változásairól alkotott elképzeléseit a lemeztektonika elmélete mára elavulttá tette, hazaküldött beszámolóit az akkori tudományos körökben nagy elismeréssel fogadták. Sikert aratott a korallzátonyok képzôdésérôl alkotott új elmélete is, mely szerint a korall csak sekély vízben nô, a tengerfenék azonban fokozatosan süllyed, így egyre nagyobb zátonyok jönnek létre.

Darwin geológiai vizsgálódásai során számos elhalt élôlény kövületeit is megtalálta, melyek gyakran már kihalt fajokhoz tartoztak. Érdeklôdését felkeltette a kihalt és a ma létezô fajok hasonlósága, s nem hagyta nyugodni a kérdés: vajon hogyan váltották fel új fajok a már kihalt fajokat?

A fajok eredete. Amikor Darwin 1836-ban visszatért Angliába, a tudományos közösség örömmel fogadta. Azonnal befogadták a Geológiai Társulatba, majd beválasztották az Athenaeumba, a legkiválóbb írók, mûvészek és tudósok elôkelô klubjába. 1839-ben a Royal Society tagja lett.

Darwin ettôl fogva "kettôs életet" élt. A nyilvánosság számára a Beagle fedélzetén tett utazását dolgozta fel, megfigyeléseit rendszerezte, könyveket szerkesztett és jelentetett meg. Magánemberként azonban "a fajok problémájával" kezdett el foglalkozni. Állattenyésztôkkel, kertészekkel levelezett és konzultált, jegyzeteket készített, elolvasta a fellelhetô szakirodalmat. Vizsgálódásait titokban tartotta, csendben gyûjtötte a bizonyítékokat elmélete alátámasztására. Tudta jól, mi vár azokra a tudósokra, akik megelôzik saját korukat. Gondolatai nemcsak tudományos szempontból voltak radikálisak, hanem korának törvényei szerint istenkáromlás és lázítás címén büntethetônek is számítottak.

Darwin az utazása során összegyûjtött állatpéldányokat azonosítás és rendszerezés céljából londoni és cambridge-i szakembereknek adta át. Észrevette, hogy a fajok nagy változatosságot mutatnak a földrajzi elhelyezkedés szerint is. A szakértôktôl megtudta, hogy a Galápagos-szigetekrôl hozott számos pinty és teknôs mind más-más fajhoz tartozik, és nem egyazon fajok különbözô változatairól van szó, mint korábban gondolta.

Darwin elôtt világossá vált, hogy a fajok átalakulhatnak egymásba: helytôl függôen és korszakról korszakra változnak. Már csak a folyamat mechanizmusát kellett megtalálnia. 1838-ban elolvasta Thomas Malthus dolgozatát, mely szerint a populációk növekedését a rendelkezésre álló táplálék mennyisége korlátozza. Darwin ekkor jutott arra a felismerésre, hogy a létért való küzdelemben az alkalmas változatok fennmaradnak, míg a kevésbé alkalmasak elpusztulnak. Megvolt tehát az új fajok keletkezésének mechanizmusa: a természetes kiválogatódás.

Azt már korábbi tudósok is észrevették, hogy a fajok küzdenek egymással a fennmaradásért, Darwin azonban egy fajon belül, az egyedek között látott versengést. Felismerte, hogy valamely helyi populáción belül az adott környezethez jobban alkalmazkodott egyednek nagyobb az esélye a fennmaradásra és a szaporodásra, mint a többinek. Ha az elônyös ismertetôjegyek átadódnak a következô nemzedéknek, akkor idôvel túlsúlyra juthatnak a populáción belül, és a változás új faj létrejöttét eredményezheti. Darwin szerint a természetes kiválogatódás az a mechanizmus, amelynek révén az elônyös változatok átadódnak a következô nemzedékeknek. (Késôbb a biológusok a tulajdonságok fajokon belüli változatosságát az egyedek génjeiben meglévô változatosságra vezették vissza, és a természetes kiválogatódást a génekre vonatkoztatták.)

A szerves evolúció gondolata nem volt új. Egy nemzedékkel korábban a francia Lamarck és mások is felvetették. Lamarck rajzolta meg az elsô evolúciós diagramot is: egy függôleges létrát, mely az egysejtû organizmusoktól az emberig vezet. Egyetlen korábbi tudós sem adott azonban meggyôzô magyarázatot arra, hogyan is mûködik az evolúció. Lamarck úgy vélte, hogy az élôlények belsô késztetést éreznek a tökéletesedésre, és a környezethez való alkalmazkodásuk során szerzett elônyös tulajdonságaik átadódnak az utódoknak.

Darwin ismerte ezeket a magyarázatokat, de nem használta fel ôket; az ô elmélete közvetlen megfigyelésen alapult. Evolúciós diagramja nem egyetlen létra volt, hanem egy elágazó fa.

1842-re Darwin elmélete már készen állt, de nyilvánosságra hozatalára a tudós nem érezte elérkezettnek az idôt, ehelyett a következô évtizedet a kagylókról szóló értekezése megírásával töltötte. Közben Angliában megváltozott a szellemi légkör, és az evolúció állandó beszédtéma lett a tudományos körökben. 1858-ban Darwin levelet kapott Alfred Russel Wallace természettudóstól, s a levélben annak az elméletnek tökéletes összefoglalását találta, amelyen húsz éven keresztül dolgozott. Látva annak veszélyét, hogy egy egész életmû vész kárba, Darwin barátai megszervezték, hogy a két tudós közös elôadást tarthasson a londoni Linné Társaság színe elôtt.

Darwin ezután kezdte el írni azt a "kivonatot", amely 1859-ben jelent meg On the Origin of Species by Means of Natural Selection, or The Preservation of Favoured Races in the Struggle for Life ("A fajok eredete természetes kiválasztás útján, avagy a létért való harcban elônyhöz jutott fajták fennmaradása"; - Mikes Lajos) címmel. Az elméletet a tudományos körök legnagyobb része azonnal elfogadta. A legtöbb ellenvélemény egyházi körökben fogalmazódott meg. A papság felismerte, hogy az evolúció elmélete nem egyeztethetô össze a Teremtés Könyvének szó szerinti értelmezésével. Darwin elméletében nem volt helye isteni beavatkozásnak, és az embert nem tekintette magasabbrendûnek az állatvilág többi részénél.

Miközben barátai a nyilvánosság elôtt a darwini elméletet védték, Darwin tovább dolgozott. Három újabb könyvet írt, melyek mind A fajok eredete folytatásai voltak. The Variation of Animals and Plants Under Domestication ("Állatok és növények változásai háziasításuk során"; 1868) c. mûvében pángenezisnek nevezett elképzelését fejtette ki, mellyel az tulajdonságok átörökítésének módját próbálta megmagyarázni (az igazi magyarázatot csak késôbb adta meg a sejtbiológia és a genetika).

Az emberi evolúcióval Darwin The Descent of Man, and Selection in Relation to Sex ("Az ember származása és a nemi kiválasztás" - Katona Katalin; 1871) c. könyvében foglalkozott részletesen. Az evolúció hatókörét a testi tulajdonságokon túl kiterjesztette az erkölcsi és szellemi tulajdonságokra is. A könyv második részében a nemi kiválasztást tárgyalta. Darwin megfigyelte, hogy bizonyos fajoknál a hímek küzdenek egymással a nôstény elnyeréséért, másoknál azonban a nôstények választják ki a hímet annak külsô tulajdonságai alapján. A XX. századi biológusok ezt oly módon terjesztették ki, hogy a nôstények azokat a hímeket választják ki, amelyek utódaik fennmaradásához leginkább hozzá tudnak járulni. Ennek az elképzelésnek az evolúcióbiológusok között ma is sok híve van.

Darwin sorozatának utolsó darabja, a The Expression of the Emotions in Man and Animals ("Az érzelmek kifejezôdése az embernél és állatoknál"; 1872) arra tett kísérletet, hogy az utolsó feltételezett korlátot is eltörölje az ember és az állatok között: azt a feltevést, hogy az olyan érzelmek, mint a félelem, harag, szomorúság, öröm - csakis az emberre jellemzôek. Darwin összefüggést talált az emberi érzelmek és az arcizmok összehúzódásai, valamint a kibocsátott hangok között, és úgy vélte, hogy ugyanazok az arcmozdulatok és hangok az állatokban is hasonló érzelmi állapotokat fejeznek ki. Mûvével megteremtette az etológia, a neurobiológia és a pszichológiai kommunikációelmélet alapjait.

Késôbbi munkái. Életének utolsó évtizedében Darwin fôleg botanikai kutatásokat végzett, laboratóriumául saját kertje szolgált. Több munkájában foglalkozott a növények beporzásával. Észrevette, hogy azok a növények, melyeknek beporzását a szél végzi, kevéssé színesek, ezzel szemben a rovar porozta növények élénk színû és illatos virágokat hajtanak. Mesterséges beporzással kísérletezett, s felfedezte, hogy az idegen beporzás eredményeképpen létrejött utódnövények nagyobbak és ellenállóbbak, mint az önbeporzással létrehozottak. E megfigyelésre építette azon elméletét, mely szerint mind a növény-, mind az állatvilágban elônyös a két nem megléte; a mindkét nem elônyös tulajdonságainak átöröklése egészségesebb, életrevalóbb utódokat eredményez.

Vizsgálta a növények fény hatására történô mozgásait, s kimutatta egy fényérzékeny anyag jelenlétét a növény csúcsában. Utolsó közleményében a férgek fontosságát hangsúlyozta a szerves anyagok újra felhasználhatóvá tételében; ez a mûve a kvantitatív ökológia egyik úttörô munkája volt.

Darwin, korának embere. Darwin független tudósként, egyedül dolgozott otthonában. Apja, Robert Darwin támogatta anyagilag, így nem szorult rá, hogy állást keressen. 1839-ben nôül vette elsô unokahúgát, Emma Wedgwoodot, aki a házasságba nemcsak vagyonát hozta, hanem odaadó feleség és jó háziasszony is volt, így Darwin a következô 40 évben békében dolgozhatott. A Londontól mintegy 26 km-re lévô Downe községben laktak; az évek során tíz gyermekük született, s a fiúk közül hárman kiváló tudósok lettek.

Darwin az angol társadalom megbecsült tagja volt, s ezt a pozícióját féltve ôrizte. Nem utolsósorban a kiközösítéstôl való félelme miatt halogatta oly sokáig teóriájának közzétételét. Rettegett attól is, milyen hatással lesz elmélete a feleségére, Emmára, aki hívô keresztény volt, és eretnekségnek vélhette Darwin elméletét.

Darwin biztos volt igazában, ugyanakkor azt is tudta, milyen társadalmi következményekkel járna elméletének publikálása, ez a feloldhatatlan belsô konfliktus fizikai tüneteket okozott nála. Az egykor sportos, kalandvágyó fiatal tudós 40 éves korára félig nyomorékká vált. Sokan találgatták, valójában mi lehetett az a betegség, amely évtizedeken át kínozta, de rohamainak gondos elemzése alapján valószínûsíthetô, hogy a tünetek pszichoszomatikus eredetûek voltak. Életének utolsó évtizedében, amikor csakis a botanikai kísérletekre összpontosított, és nem töprengett az evolúción, a legjobb egészségnek örvendett. Amikor 1882-ben elhunyt, kora megadta a neki járó tiszteletet: a Westminster-apátságban temették el. Ekkorra a természetes kiválogatódáson alapuló evolúcióelmélet már általánosan elfogadottá vált. Gondolatait a genetika és a molekuláris biológia késôbbi fejleményei módosították ugyan, munkája azonban máig a modern evolúcióbiológia kiindulópontja.