Becquerel, (Antoine-)Henri (szül. 1852. dec. 15. Párizs, Franciaország – megh. 1908. aug. 25. Le Croisic), francia fizikus; ô fedezte fel a radioaktivitást az uránnal és más anyagokkal végzett vizsgálatai során. 1903-ban Pierre és Marie Curie-vel megosztva fizikai Nobel-díjat kapott.

Családjában hagyománnyá vált a tudomány mûvelése; említésre méltó tudós volt nagyapja, Antoine-César Becquerel (1788–1878), apja, Alexandre-Edmound Becquerel (1820–91) és fia, Jean Becquerel (1878–1953).

Tanulóévek. A Louis-Le-Grand líceumban töltött iskolaévek után Henri az École Politechnique-ben szerzett tudományos képzettséget (1872–74), majd az École des Ponts et Chaussées-ban (1874–77) mérnöki tudományokat hallgatott. Oktatói és kutatói tevékenysége mellett évekig a Híd- és Útügyi Minisztériumban dolgozott mérnökként, 1894-tôl fômérnökként. 1876-ban tanársegédi kinevezést kapott az École Polytechnique-be; 1895-ben a fizikai tanszék vezetôje lett. Egyszersmind munkatársként dolgozott apja mellett a múzeumban, s ott apja halála után elvállalta a fizikus professzorságot.

A fizikai kutatások fô területei a XIX. században az elektromosság, a mágnesesség, az optikai jelenségek és az energia voltak. Néhány évig a fiatal Becquerel a síkban polarizált fény mágneses térben való elfordulását vizsgálta. Erre a jelenségre Michael Faraday hívta fel a figyelmet, és a kutatásban Becquerel apja is közremûködött. Ezután infravörös sugárzással foglalkozott, többek között megvizsgálta, hogyan befolyásolja az infravörös gerjesztés a különbözô foszforeszkáló kristályok színképét. Külön is megemlítendô, hogy apja munkájának kiterjesztéseként megvizsgálta néhány uránvegyület esetében az elnyelt fény és a kibocsátott foszforeszcencia viszonyát.

1896-ra Becquerel kiváló és köztiszteletben álló fizikus lett, 1889-tôl a Tudományos Akadémia tagja; de addigi kutatásainál fontosabb volt a foszforeszkáló anyagok terén, valamint az uránvegyületek világában szerzett ismerete és általános jártassága a laboratóriumi módszerekben, egyebek között a fényképezésben. Mindezek segítették hozzá a radioaktivitás felfedezéséhez.

A sugárzás rendszeres vizsgálata. 1895 végén Wilhelm Röntgen felfedezte az utóbb róla elnevezett sugarakat. Becquerel felfigyelt arra, hogy egy üvegbôl készült vákuumcsô katódsugárnyalábbal fluorszcenssé tett felülete röntgensugarakat bocsát ki. Vizsgálni kezdte, hogy van-e olyasféle alapvetô összefüggés e láthatatlan sugárzás és a látható fény között, hogy gerjesztés hatására minden lumineszkáló anyag röntgensugarakat bocsát ki. Feltevésének bizonyítására foszforeszkáló kristályokat tett fényképezôlemezre, de azt elôbb fényt át nem eresztô papírba burkolta, hogy csak a feltételezett röntgensugárzás hathasson az emulzióra. Néhány órára kitette a napfényre a kísérleti berendezést, hogy a szokásos módon gerjessze a kristályokat. Elôhívás után a fényképezôlemezen ott volt az ásványminták árnyképe, a további kísérletekben pedig a kristály és a papírborítás közé helyezett fémpénz vagy jellegzetes alakúra vágott fémlemez árnyképe is. Becquerel a Tudományos Akadémia 1896. február 24-i ülésén számolt be errôl a felfedezésérôl, s megjegyezte, bizonyos uránsók különösen aktívak voltak.

Ezáltal igazolta azt a nézetét, hogy a lumineszkáló anyag a látható sugárzás kibocsátásával egy idôben, még a röntgensugarakhoz valami nagyon hasonlót is kibocsátott magából. A következô héten azonban azt kellett tapasztalnia, hogy az uránsók akkor is kibocsátották ezt az átható sugárzást, ha elôzôleg nem voltak a napfényen, azaz nem foszforeszkáltak. Ezt az új jelenséget azzal a feltevéssel magyarázta, hogy a láthatatlan foszforeszkálásnak van egy hosszan tartó formája. Amikor nem sokkal ezután kimutatta a fémurán aktivitását, ezt a fémfoszforeszcencia egyedi eseteként értelmezte. 1896-ban Becquerel hét cikket adott közre a radioaktivitásról – ahogy Marie Curie késôbb a jelenséget elnevezte –, 1897-ben már csak kettôt, és 1898-ban egyet sem. Ez jól mutatta Becquerel és a tudományos világ érdeklôdését a téma iránt; ebben az idôszakban ugyanis számos sugárzást vizsgáltak (pl. a katódsugarakat, a röntgensugarakat, a Becquerel-sugarakat, a "kisülési sugarakat", a csôsugarakat, a rádióhullámokat, a látható spektrumot, a szentjánosbogár, a világítóbogár kibocsátotta és más lumineszkáló anyagtól való sugarakat), és ezek között a Becquerel-sugarak nem tûntek különösebben jelentôseknek. A sokkal "népszerûbb" röntgensugarak élesebb árnyékú fényképet adtak, és sokkal rövidebb idô alatt. A világ és maga Becquerel csak akkor ébredt rá a felfedezés jelentôségére, amikor 1898-ban a radioaktivitást egy másik ismert elemben, a tóriumban is fölfedezték (Gerhard Carl Schmidt és tôle függetlenül Marie Curie), majd új radioaktív anyagokat találtak, a polóniumot és a rádiumot (Pierre és Marie Curie, valamint munkatársuk Gustave Bémont).
 

További eredmények:

Becquerel az általa megnyitott területre visszatérve további három igen fontos eredményt ért el. Az egyik: 1899-ben és 1900-ban megmérte a béta-részecskéknek – a sugárzás egyik alkotóelemének – az elhajlását elektromos és mágneses térben. Az így kapott töltés/tömeg arány alapján kimutatta, hogy a béta-részecske azonos Joseph John Thomson nemrég azonosított elektronjával. Másik felfedezése az a jelenség volt, hogy az urán állítólagosan aktív anyaga, az urán-X az idôk folyamán elvesztette sugárzóképességét, magának az uránnak viszont, amely frissen elôállítva inaktív volt, visszatért aktivitása. Ernest Rutherford és Frederick Soddy hasonló csökkenést és felerôsödést tapasztalt a tórium-X és tórium esetében, s ez a felfedezés elvezette ôket a radioaktivitás transzformációs elméletéhez. Eszerint a jelenség olyan atomon belüli kémiai változás, melynek során az egyik elem magától átalakul egy másikká. Becquerel utolsó nagy eredménye a sugárzás élettani hatásával függ össze. Ezt már mások is megfigyelték elôtte, de az orvosokat végül mégis az ô cikke késztette kutatásokra, amelyben leírja, hogy a mellényzsebébe tett rádiumminta égési sebet keltett a testén; s ezek a kutatások vezettek el késôbb a sugárzás gyógyászati alkalmazásához.

A radioaktivitás felfedezéséért Becquerel 1903-ban Curie-ékkel megosztva fizikai Nobel-díjat kapott. Más díjakat és külföldi tudományos társaságok tagságát is elnyerte. Saját Tudományos Akadémiája elnökének és egyik állandó titkárának választotta.