Pauling, Linus, teljes nevén Linus Carl Pauling (szül. 1901. febr. 28. Portland, Oregon, USA – megh. 1994. aug. 19. Big Sur, Kalifornia), amerikai vegyész; az elsők között alkalmazott kvantummechanikai összefüggéseket a molekulaszerkezet, elsősorban a kémiai kötéssel kapcsolatos problémák tanulmányozására. Két Nobel-díjat kapott, egy kémiait 1954-ben és egy béke Nobel-díjat 1962-ben (ez utóbbit az atomfegyverek nemzetközi ellenőrzése érdekében és a kísérleti atomrobbantások ellen kifejtett tevékenysége elismerésként).

Egyetemi tanulmányait az Oregon College-ban, majd a pasadenai California Institute of Technologyn végezte 1917-1922 között. 1925-ben doktori fokozatot nyert a szervetlen vegyületek szerkezetének röntgenanalízisével. Ezután Münchenbe, Zürichbe, Koppenhágába utazott, ahol Sommerfeldnél, SCHRÖDINGER-nél, BOHR-nál tanult atomfizikát és kvantumelméletet.
Tanulmányai befejezése után egy ideig az oregoni egyetemen tanított, majd átment a California egyetemre, amelynek 1931 óta professzora. A modern kémiai szerkezetelméletnek egyik megalapozója. Kvantummechanikai alapon dolgozta ki kémiai kötéselméletét. Abból az ismert tényből indult ki, hogy a kémiai költést az atomok külső, ún. vegyértékelektronhéja hozza létre. Feltételezte, hogy a kötés keletkezésekor ez a héj a többi atom hatására eltorzul, hibridizációt szenved, valamint, hogy ez a kötés térben irányított. 1928-ban a négy vegyértékű szénatomot vizsgálta ebből a szempontból. Megállapította, hogy a vegyértékelektronok pályái a kötés keletkezésekor térben irányított hibridpályákká alakulnak, amelyek a központi szimmetriájú atomi pályákhoz képest aszimmetrikusak. Meghatározta a vegyértékszögeket is. Az ő nevéhez fűződik az elektronegativitás fogalmának bevezetése, amellyel megkönnyítette a kémiai kötés értelmezését. Ez annak az erőnek a mértéke, amellyel egy molekulán belüli atom a kémiai kötést létrehozó elektronokat magához húzza. Értékükből következtetni lehet a kötés jellegére (kovalens, ionos vagy a kettő közötti átmenet). Minden elemre megadta az elektronegativitás számértékét, a hidrogénét választva alapul (önkényesen 2,1-nek vette). A legnegatívabb elemek, a halogének esetében ez az érték a legnagyobb, a legpozitívabbak, az alkálifémek esetében a legkisebb. Pauling ezek alapján több vegyület kötési energiáját kiszámította.
A 20-as évek közepén az elméleti szerves kémikusok felismerték, hogy egyes szerves vegyületek nem jellemezhetők egyértelműen egy klasszikus képlettel, leírásukhoz két vagy több képlet szükséges. A molekula szerkezete, azaz valódi elektroneloszlása valamilyen, e határesetek közötti állapotnak felel meg (mezoméria-elmélet). E közbülső, "mezomer" állapotok kvantitatív leírását dolgozta ki Pauling munkatársaival 1932-1939 között, kvantummechanikai alapon, hullámfüggvények segítségével, a kémiai kötés rezonanciaelméletében. Eszerint a molekula valódi elektroneloszlása a szélsőséges elektroneloszlások kombinációja. 1936-ban ennek az elméletnek az alapján több vegyület szerkezetét tárta fel, pl. a bór-hidrogének, ultramarin, különböző szilikátok esetében. 1939-ben a benzol és pirazin szerkezetét tanulmányozta, és meghatározta a furánban és a pirrolban a kötéshosszakat.
1936-ban áttért a biokémiára. Behatóan vizsgálta a hemoglobint, a hemek és heminek szerkezetét és mágneses tulajdonságait, összefüggést állapított meg bizonyos örökletes betegségek és az abban szenvedő ember vérének rendellenes molekuláris szerkezetű hemoglobinja között.
1951-1953-ban az aminosavakban és peptidekben megállapította a kötéshosszakat és irányokat. A fehérjék másodlagos és harmadlagos szerkezetét vizsgálva kimutatta, hogy bennük a peptidláncok a térben csavarvonal mentén helyezkednek el, helixstruktúrájúak. Részt vett a DNS kutatásában, feltételezte, hogy az is hasonló struktúrájú.
A Nobel-békedíjjal kitüntetett tudós jelentős tevékenységet fejtett ki a békemozgalomban. Háborúellenes tevékenységét a második világháború után, a hirosimai és nagaszaki bombázás megrázó élményének hatására kezdi. 1946-ban kapcsolatba került EINSTEIN- nel és az atomtudósok Védelmi Bizottságának hét másik tagjával. Több mint száz cikket és tanulmányt írt a világbékéről és más témáktól; jelentős könyve e témakörben a No more War (1962) [Soha többé háborút]. Az amerikai tudósok között ő kezdeményezte az atomhadviselés elleni tiltakozást. A Tudományos Munkások Világszövetségének alelnöke volt.