Enrico Fermi 1901. szeptember 29-én Rómában született, apja tisztviselő volt. Bátyjával, Giulioval együtt már fiatalkorában olyan villanymotorokat és repülőgépmodelleket szerkesztett, amelyeknek a terveit is ők készítették. Amikor Giulio 1915-ben hirtelen meghalt, Enrico teljesen elmerült a matematika és a fizika tanulmányozásában, így keresett némi vigaszt.
Miután a középiskolát Rómában elvégezte, Pisába ment az ottani reáliskolába. Ez az iskola az egyetemhez tartozott, Ferminek azonban nem sok újat nyújtott, mert ő akkor már alaposan ismerte a klasszikus fizikát, sőt már a relativitás elméletét is tanulmányozta. Pisában írt néhány tudományos dolgozatot, 1922-ben pedig megvédte doktori disszertációját.
Ezután, állami ösztöndíjjal, néhány évet töltött a németországi Göttingenben és a hollandiai Leidenben. Itt több neves fizikussal ismerkedett meg és dolgozott együtt.
1924-től matematikát és fizikát adott elő a firenzei egyetemen, ahol egy jelentős munkát is közzétett az elemi részecskék statikus mechanikájáról. Ebben vázolta fel az ún. Fermi-Dirac féle statisztika alapjait, a kvantumelméleten alapuló statisztikus elméletek egyikét, amelyet a klasszikus statisztikus mechanika hiányosságainak a kiküszöbölésére dolgoztak ki, és még ma is széles körben alkalmazzák az atomfizikában. Ez külföldön és később Olaszországban is elismerést szerzett számára.
Fermit 1928-ban kinevezték az elméleti fizika rendes tanárává a római egyetemen, s ugyanebben az évben megválasztották az Olasz Királyi Akadémia tagjává, később számos külföldi akadémia beválasztotta őt tagjai sorába.
Fermi tíz évig dolgozott a római egyetemen, megindítva a modern olasz fizikai iskolát. Ebből az időszakból származik több jelentős tudományos munkája, köztük a radioaktív béta-bomlásról szóló híres tanulmánya. Amikor Frédéric és Iréne Joliot-Curie 1934-ben felfedezte a mesterséges radioaktívítást, Ferminek az a gondolata támadt, hogy a neutronokat felhasználja az atommagok átalakítására.
Ennek lehetőségét kísérletileg is bebizonyította, s közben felfedezte, hogy - például víz, paraffin stb. felhasználásával - a neutronok mozgása lassítható (ez az ún. Fermi-effektus). A neutronok tulajdonságainak kutatásáért 1938-ban Ferminek ítélték a fizikai Nobel-díjat.
Miután Stockholmban átvette a Nobel-díjat, nem tért vissza hazájába, hanem az olasz fasizmus elleni tiltakozásként egész családjával kivándorolt Amerikába. Elfogadta a Columbia Egyetemen felajánlott fizikaprofesszori állást, s itt kapcsolódott be azokba a kutatásokba, amelyek célja az urán atommagjában rejlő energia felszabadítása, a maghasítás gyakorlati hasznosítása volt.
Az urán láncreakciójával foglalkozó rendkívül titkos kutatómunkát 1941-ben Chicagóban vonták össze. Munkatársaival együtt Fermi is ide költözött, s ő vezette azokat a kísérleteket
amelyek eredményeképpen 1942. december 2-án a világ , első atomreaktorában beindult a láncreakció, az uránmagok hasadása.
1944-ben a csoport átköltözött Los Alamosba, ahol tagjai Oppenheimer professzor vezetésével az atombomba kifejlesztésén dolgoztak. Az első kísérleti atombombát 1945. július 16-án robbantották fel az Alamogordo sivatagban, Új-Mexikóban.
A háború után Fermi professzor a chicagói egyetemen tanított. 1946-ban megkapta az amerikai kongresszus érdemérmét. Az ötvenes években főképp az elemi részecskék kutatásával foglakozott, és erről több könyvet is írt.
Rendkívül egyszerű, közvetlen, szerény ember volt. Tanítványai nemcsak mint nagy tudóst és fizikust tisztelték, hanem mint kitűnő professzorukat szeretettel vették körül. Tanítványait a fizika szeretetére nevelte, s ezen túl a tudományos kutatás szenvedélyét s a tudós nagy felelősségtudatát is beléjük oltotta.
1954. november 28-án halt meg Chicagóban.

Készült: Materny Károly összaállítása alapján