Dr. Horváth László Ferenc (1963-67. b), a becenevem Lapaj volt.

Osztályfőnökök: Vöő István, Bucsás Péter és Fröhlich Henrik.

            Abban az időben néhány tanár nagyon komolyan vette az egyenruha-viseletet. Kötelező volt a gomblyukjelvény és az egyensapka a sapkajelvénnyel. Ha rájött az ellenőrizhetnék valamely tanár úrra, akkor a kapun csak az előírt egyenszerelésben megérkezőket engedte be. Így aztán a földszinti osztályok heteseinek sűrűn kellett a Gyáli úti járdán kuncsorgóknak sapkát, jelvényt kidobálni. (Az már becsületbeli ügy volt, hogy a kölcsönruházattal beérkező azonnal visszaadta a cuccot annak az osztálynak, melynek hetese kidobta számára az ablakon.)

            Én a Délinél szálltam fel 7 óra körül a 63-as villamosra, általában mindig ugyanarra, és általában már néhányan az iskolatársaim, sőt osztálytársaim közül is voltak a villamoson. Ők a Moszkva tér előtt szálltak fel. Mindannyiunk „nagy kedvence”, Ampovics Gergely tanár úr a Déli után 1 megállóval, a Mikó utcánál szállt fel a villamosra. (Jelenleg itt van a Magyar Telekom székháza).

            Negyedéves koromban, egy szép napos májusi reggelen, a szokásos útvonalon indultam a Gyáli útra. Mint mindig, a Délinél szálltam fel, néhány osztálytársam már fent volt. Ha jól emlékszem, sokan voltak a villamoson. Ampovics tanár úr is felszállt, mint mindig, az első ajtón a Mikó utcánál. 4-5 méterre álltunk tőle, hangos „Jó reggelt”-tel köszöntöttük. Ránk nézett, biccentett, felcsillant a szeme és mosolygós arccal megkérdezte a tömegen átkiáltva: „Hol a diáksapka?” Hangjával elnyomva a villamos zaját.

Mivel nem volt a fejünkön sapka, és Ő önhatalmúlag a szabályzatot úgy értelmezte, hogy a Nagyvárad tér felé tartó 63-as villamos már a Gyáli út felé vezető úton van, ezért 3-4 diáknak elkérte az ellenőrző könyvét. Azonnal megragadta a tollát, és beírta a következő szöveget:

„Gyermeke a mai napon nem az előírt felszerelésben jött az iskolába, ezért megintem.

Budapest 1967. május …

                                                                                                          Ampovics Gergely

                                                                                                                szaktanár”

Miután elkészült egy-egy intő beírásával, az utasok legnagyobb elképedésére vissza is küldte az ellenőrzőt. A tömegben a munkába siető bácsik és nénik kézről-kézre adták az intőkönyvet, míg az a címzett Puskás-diákhoz – köztük hozzám is – vissza nem ért. A Gellért térre érve mindenkinek már be volt írva az Ampovics tanár úr-féle intője. Elolvasván a jól ismert szöveget, becsuktam az ellenőrző könyvet és visszatettem a táskámba. Egy pillanatra felmerült bennem, hogy az ott lapuló egyensapkát felveszem. De mivel éppen fékezett a villamos, és kinyitották az ajtókat, hirtelen elhatározásból másik két diákkal leszálltunk. Ha már van egy aznapra datált intőnk, akkor felesleges bemenni a Gyáli útra. – Gellért tér? Gellért-hegy? Gellért Szálló? Gellért fürdő? … legyen. (Ha jól emlékszem, 5 Ft volt a belépő. Akkor 1 kg kenyeret 3 Ft-ért árultak.)

Epilógus:

A következő heti osztályfőnöki órán Henci bácsi megkérdezte: „Lapaj! Hol voltál az elmúlt hét ominózus napján? Be vagy írva hiányzónak!” Ekkor én flegmán elővettem az ellenőrző könyvemet, és megmutattam az adott napra datált Ampovics-féle intőt. Henci bácsi csodálkozva mondta: „Hát ha intőt kaptál, akkor biztos bent kellett lenned! Ampovics Gergely tévedhetetlen, a többiek hülyeséget írtak be…”, és kitörölte az ellógott órák bejegyzését.