Klebelsberg-emléknap a Puskásban
Gróf Klebelsberg Kuno (1875–1932) vallás- és közoktatási miniszter születésének 125. évfordulóján, 2000. november 11-én szülőfalujában, az Arad megyei Magyarpécskán avattunk szobrot, Jecza Péter nagyváradi művész alkotását. Egy évvel később, 2001. június 8-án ennek a szobornak a pontos másolatát állítottuk fel a Puskás Tivadar Távközlési Technikum udvarán. Mindkét szobrot a Magyar Köztársaság akkori oktatási minisztere, Pokorni Zoltán avatta fel. A Gyáli úti alma materben felállított szobor avatásának 10. évfordulóján ünnepélyes koszorúzással és tudományos ülésszakkal emlékeztünk meg a XX. század legnagyobb kultuszminiszteréről.
KOSZORÚZÁS
Dr. Horváth László igazgató köszöntötte az ünnepségen megjelenteket
Meghívott vendégeink a koszorúzás előtt
– Dr. Bernard Le Calloc’h professzor, a Leiningen Alapítvány tiszteletbeli elnöke (Klebelsberg-díjas),
– Vajda Tamás, a Szegedi Tudományegyetem Levéltárának igazgatója,
– Gróf Klebelsberg Éva történész, a Klebelsberg Alapítvány elnöke,
– Katona Kálmán egykori hírközlési miniszter, volt Puskás-diák,
– Pokorni Zoltán egykori oktatási miniszter, jelenleg a XII. kerület polgármestere, az Országgyűlés és Budapest Főváros Oktatási Bizottságának elnöke,
– Dr. Tőkéczki László egyetemi tanár, az ELTE Bölcsészettudományi Kar, Történeti Intézet, Művelődéstörténeti Tanszék vezetője (Klebelsberg-díjas),
– Egervári László, a Hírközlési Múzeumi Alapítvány igazgatója,
– Fröhlich Henrik, a Puskás Tivadar Távközlési Technikum iskolaszékének elnöke, volt Puskás-diák (akinek lánya után most unokája jár ide),
– Némedi János, a Centroszet TISZK ügyvezető igazgatója és
– Marosvölgyi Ágnes, a Centroszet TISZK igazgatóhelyettese, valamint
– Fábián Gábor igazgató vezetésével a Boronkay György Műszaki Középiskola, Gimnázium és Kollégium delegációja
Pokorni Zoltán koszorúzni indul
„Új kormány, új rúd (mármint zászló), az új szöget is be kell verni!”
Az Arany János Tehetséggondozó Program (AJTP) képviseletében Tóth Pálma, a baktalórántházi Vay Ádám Gimnázium és Kollégium és Tóth Ádám, az egri Szilágyi Erzsébet Gimnázium és Kollégium diákjai helyezték el az emlékezés koszorúját, de a köszönet szavai az alapító atyának, Pokorni Zoltánnal szóltak
Két gróf: Klebelsberg Éva Klebelsberg Kuno szobra előtt
Vajda Tamás főhajtása a tudós politikus előtt
A Centroszet TISZK koszorúját
Némedi János és Marosvölgyi Ágnes helyezte el
A Boronkay György Műszaki Középiskola, Gimnázium és Kollégium delegációja Fábián Gábor igazgató (középen) vezetésével koszorúzott
A Puskás Tivadar Távközlési Technikum közel 3000 öregdiákja nevében az 1966-ban végzett Katona Kálmán, az éppen most is itt tanuló 450 diák nevében pedig Halmágyi Erika (10. e) és Böröczki Zoltán frissen végzett technikus, a houstoni innovációs diákolimpia bronzérmese koszorúzott
TUDOMÁNYOS ÜLÉSSZAK
Pokorni Zoltán oktatáspolitikus mondott beszédet
Az elnökség tagjai balról jobbra: dr. Horváth László igazgató, dr. Tőkéczki László egyetemi tanszékvezető, dr. Bernard Le Calloc’h professzor, gróf Klebelsberg Éva történész, Némedi János, a Centroszet ügyvezető igazgatója, Fábián Gábor, a Boronkay Középiskola igazgatója és Fröhlich Henrik, az iskolaszék elnöke
Oszlár Ildikó, a Boronkay György Műszaki Középiskola és Gimnázium diákja hárfázott
Dr. Tőkéczki László egyetemi tanár „A magyar oktatás megújítása a szakképzés tükrében gróf Klebelsberg Kuno idején” címmel tartott előadást
Dr. Horváth László igazgató ünnepi beszéde
Holnap, június 4-én gyásznap lesz. A szégyenletes trianoni békediktátum aláírásának 91. évfordulója. Amit az idei évtől a nemzeti összetartozás napjaként ünneplünk meg.
Sokan, sokat papolnak széles e Kárpát-medencében a nemzeti összetartozás fontosságáról, de kevesen vagyunk, akik tettek, tesznek is érte valamit. („Bolse gyéla, ményse szlov! – Több cselekedetet, kevesebb dumát!” Múlt századi keleti diákköszöntés! Milyen igaz!)
Persze az itt lévőknek nincs szégyenkezni valójuk. A veterán köztünk Kálmánka, aki többek között egy 1971-es, március 15-i „Unió Erdéllyel” kiáltványért közel egy évet ült a gyűjtőben izgatás vádjával. (A legkisebb határrevíziós megnyilvánulásért a puha kádári diktatúrában is kemény büntetés járt.)
Aztán eljött
De nincs okunk a búslakodásra. Aradi, Arad megyei kapcsolataink igazán párját ritkítóak. Valóban a nemzeti összetartozás gyakorlatát fémjelzik. Csak felsorolásszerűen:
1999. október 6-án, a kivégzés 150. évfordulóján öregdiákunk, Katona Kálmán, az utolsó ’48-ért ült „tiszt” részvételével 13 diák és 2 tanár lebiciklizett négy nap alatt az ismeretlenbe. És, győztünk? Igen! Pécskán kővel, Aradon rohadt almával dobáltak meg a „vatrások”, de ott voltunk, koszorúztunk, és demonstráltuk nemzeti összetartozásunkat.
Rá egy évre, pontosabban 2000. november 11-én Magyarpécskán, túl az országhatáron, gróf Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatási miniszter szülőfalujában bronzszobrot avattunk. Az ünnepségen részt vett:
– Pokorni Zoltán aktív oktatási miniszter,
– Semjén Zsolt jelenlegi miniszterelnök-helyettes,
– két püspök, számtalan főesperes és plébános határon innen és határon túlról,
– ünnepi beszédet mondott, méltatva gróf Klebelsberg Kuno munkásságát, dr. Tőkéczki László egyetemi tanár, történész.
Többségük ma is itt van. Köszönjük. Tapsot nekik!
Az volt ám a valami. Az volt a demonstráció. Az unió még csak a Holdban volt. Szobrot avatni a határon túl, egy ellenséges többségi környezetben, 6-8 évvel azután, hogy 200 km-rel arrébb közel agyonverték Sütő Andrást.
Ma is remeg a gyomrom és könnyes lesz a szemem, ha azokra a legendás napokra emlékszem.
És 11 évnek kellett eltelnie, hogy túl tudjuk szárnyalni az akkori eseményeket, mert 2010. október 6-án mi, Gyáli úti diákok „kiforgattuk a sarkából a világot!”. 11 évet készültem rá! Sokáig örültem volna csak egy katonazenekarnak, egy énekkarnak, csak egy kürtösnek. Nem jött be! Senki nem támogatott se balról, se jobbról. 11 év kellett, hogy rájöjjek a régi közmondás igazságára: „Magad uram, ha szolgád nincs!”
Nem részletezem! Felejthetetlen volt! Lesz mit mesélni az unokáknak?!
A fenntartó?... Végül is tűrte. Még a Telekom pénzéből ment. Nekem kiadták a szabadságomat, hiszen a nemzeti összetartozás ilyen mértékű demonstrálása akkor még nem volt a magyarországi iskolaigazgatók munkaköri leírásában… Azt, hogy az idén elengednének-e, pedig nem kérdezem meg. Úri ember biztosra nem fogad, és nem tesz fel olyan kérdéseket, melyekre biztosan tudja a választ.
Tudjátok,
egyet nem sajnálok, hogy tíz év múlva ez már nem lesz esemény, médiahír. Úgy
járnak az iskolák koszorúzni Aradra, Pécskára, ahogy csak akarnak – és ennek ez
a rendje.
Böröczki Zoltán, a houstoni innovációs diákolimpia bronzérmese „izomhuzal motor” című alkotását mutatta be a hallgatóságnak, majd – az első tengeren túlon szerzett érem tulajdonosaként – emlékszöget vert az iskolazászló rúdjába
Az Aud. max.-ban berendezett kiállítás Klebelsberg Kuno életét és munkásságát elevenítette fel eredeti dokumentumok, fényképek, könyvek és tárgyi emlékek segítségével
Pokorni Zoltán miniszter úr:
Tisztelettel köszöntök mindenkit! Laci bácsi kérésének tettem eleget, amikor eljöttem. Őszintén szólva nem nagyon szeretek idézeteket használni. Valahogy olyan furcsa, amikor valaki a mondandóját híres vagy nagy emberektől vett idézetekkel támasztja alá, mint hogyha maga bizonytalan lenne az igazában. De manapság elég sok vitát folytatunk az oktatásról, és rászoktam arra, hogy különféle Klebelsberg-idézeteket húzatok alá, leginkább a Pesti Napló 1930-as számaiban megjelent, nagyon olvasmányos és populáris írásaiból a miniszter úrnak.
Mindegyik idézetben láttam olyan lehetőséget, hogy a mostani oktatási vitánkban jól lehetne használni saját igazunk alátámasztására vagy más véleményének a megkérdőjelezésére. Aztán ezeket rendre kihagytam, mert kicsit lelassítják a szöveget, és – mint említettem – van abban egy kis mankó jelleg, hogy más igazságát hívjuk segítségül. De most, amikor készültem erre a péntek délutánra, kinyomtattam ezeket az idézeteket, és rájöttem, hogy kiváló aktuálpolitikai szövegek.
A megemlékező szónokokat általában meg szokták róni azért, mert aktuálpolitikai céljaikra használják az emléküléseket. Én gátlástalanul közéjük tartozom. Mindegyik idézetet azért hoztam el, mert azt gondolom, hogy egy-egy mai dilemmánkra, problémánkra, kérdésünkre ad frappáns válaszokat.
Klebelsberg Kuno 1930-ban rendszeresen írt a Pesti Naplóba hosszabb cikkeket, tanulmányokat, amelyekben általában a saját iskolareformját magyarázta, támasztotta alá. A régi iskola, a görög és latin nyelv oktatásához ragaszkodó klasszikus gimnázium, a modern iskola, a modern európai nyelveket is tanító új gimnázium modellje az ő munkájához kötődik. „Egyfelől a latin iskola gondolatához való görcsös ragaszkodás, másfelől a modern kortól megkövetelt újabb tantárgyaknak a tantervbe való sorozatos beiktatása vezetett a gyermekek elviselhetetlen túlterheléséhez” – írta. Számolt a gyermek munkabírásával, „akinek idegrendszerét összeroppantanunk, s akiből a gyermeki dacságot és derűt erőltetett és túlhajtott stúdiumokkal kiirtanunk nem szabad. A most ismertetett fő okon kívül ezért is vártam egy darabig a reálgimnáziumban a latin megszorításával, korlátozásával, hogy kíméljem konzervatívabb pedagógusaink érzékenységét, s hogy hozzászoktassam őket e kultúrbotrány elviseléséhez. Ezekkel a modern nyelvekre támaszkodó érettségikkel könnyebb aztán közgazdaságtant tanulni Oxfordban vagy az amerikai Harvardon, s mondjuk művészettörténetet a Sorbonne-on. Íme, húsz év kell ahhoz, hogy egy középiskolai reform kezdjen kihatni az életre. Öntudatos szembehelyezkedés ez a rendszer azzal az elhibázott politikai irányzattal, amely mindenhol uniformizálva akarja az élet nagy tarkaságát egy kaptafára húzni.”
„A szülők közönsége látja, hogy minő munka folyik az iskolákban, s hogy a tanítás sikeres lehessen, a szó szoros értelmében minden nap együtt kell működnie az iskolával, hogy a magyar szülő szeresse a magyar iskolát, hogy bízhasson benne. Így természetes történelmi jelenség, hogy különösen azok a korok vetették föl az oktatás hasznosságának problémáját az iskolával szemben, amelyekben nagy volt az elszegényedés, és így sok minden luxusnak látszott, amit az emberiség a jobb időkben megengedhetett magának.”
„Az érettségi kifejezést rendesen félreértik. Tévesen úgy magyarázzák, hogy a rajta túlesett fiú már az élet számára is érett, holott a bizonyítvány szövegében az a szerény megjegyzés van, hogy az ifjú a főiskolai tanulmányaira érett meg. De a régifajta pedagógusoknak végzetes tévedésük abban van, hogy az ifjakat olyan tudományszakokkal való foglalkozás révén igyekeztek kiérlelni a főiskolai tanulmányokra, melyeknek egyéb hasznuk alig van, és így a szülőt és gyermeket valósággal kétségbe ejti, hogy nyolc hosszú éven át mennyi mindennel kell foglalkozni, aminek aránylag csekélyebb haszna minden józan ember számára nyilvánvaló.”
„A kultúrsznobizmus álszentség, a hipokrízis egy neme, amely a holt nyelvekért való lelkesedést, a pusztán esztétikai irodalmi műveltség bizonyos egyoldalú hangsúlyozását a magasabb értelemben vett művelt ember ismertetőjének tartja.”
„A földrajz oktatását kell még megerősíteni – írja –, mert újabban éppen a filmvetítés segítségével az egész Föld kerekét olyan közel lehet hozni a hallgatóhoz, mintha egy világ körüli utat tett volna. Mi még betanultuk a Rajna vagy az Amazonas mellékfolyóinak nevét. Hol van ezektől a módszerektől a modern geográfiai tanítás, amely könnyűszerrel közvetít olyan ismereteket, melyeket korábban csak költséges és fáradságos utazások révén lehetett elsajátítani. Az a benyomásunk támadt, hogy a Mindenható csak azért teremtette a növény- és állatvilágot, hogy be lehessen sorozni Linné rendszerébe, és mindenfajta botanikus vagy zoológiai nevet lehessen tudni olyan latin nyelven, melynek hallatára Ciceró nyilván felkacagna. A növényi és állati élet nagy törvényeit kell tanítani, ami azután igazán bevezet a természettudományos gondolkodásba.”
„Itt, a reform közben semmiféle szentimentalizmus nem segít. A doktrinér elfogultság kész veszedelem, mert arról szól, hogy a középosztályú fiaink a jövő évtizedekben az életért való harcban siralmasan el ne bukjanak. A z elitképzésnél tehát szakítanunk kell a korábbi gyakorlattal. Nő kultúránk többoldalúsága, és ennek révén függetlensége is. A tananyag hihetetlen mértékben felduzzadt. De a középiskola mindamellett meg akart maradni régi görög, latin iskolának. Ez a folyamat vezetett ahhoz a túlterheléshez, mely az európai iskolákban annyi bajt okoz. A tananyag tágult, de a gyermek munkabírása, befogadóképessége nem. Így állott elő az a helyzet, hogy a művelt ember élete legsivárabb szakának a középiskolával töltött időt tekinti. Vannak legfelsőbb pedagógiai testületek, melyekbe a legjava szakembereket hívják meg, akik természetesen a saját tudományszakuknak a jelentőségét tartva szem előtt, részt követelnek számára a tantervben. Így jönnek létre a tantervek és a módszeres utasítások, amelyekbe felvesznek minden szépet és jót, s éppen ez a baj, mert annyinak sikeres tanításával, amelyek ezekben a tantervekben vannak, az átlagos gyermeknél vállalkozni nem szabad. Ne felejtsük el, hogy az iskola nem azért a két-három kitűnőért van, akik az egyes osztályokban kiválnak. A józanul megszervezett iskolának a célt úgy kell kitűznie, hogy azt a tanulók zöme is el tudja érni. Azok is, akik jó, és azok is, akik elégséges osztályzatot nyernek. Nem helyes, hogy sok mindent kétséges eredménnyel tanítunk, ahelyett, hogy kevesebbet, de jobban, jól tanítanánk.”
Nemcsak 2008-ban volt gazdasági válság, hanem a húszas, harmincas évek fordulóján is. „Mentél jobban kiélesedik hát a világválság, annál inkább nyer jelentőséget az oktatás. Az az egyedüli varázsszer, amely még haldokló nemzetekben, társadalmakban is új életet tud fakasztani” – írta Klebelsberg. De foglalkozott azzal a gondolattal is, ami számunkra is gond, hogy mely területet, a főváros oktatását vagy a vidéki nagyvárosok oktatását kell-e fejleszteni. „Különben is, a 21 millió lakost számlált magyar birodalom, Nagy-Magyarország egész népességéhez viszonyítva egy milliós város nem is volt aránytalanul nagy központ. Trianon azonban kicsinnyé tett bennünket. Hogyha most szembeállítjuk a közgazdasági Budapestnek 1 300 000 lakosát a maradék országnak nem egészen 9 milliós népességével, akkor nyilvánvaló, hogy a vidéki városok rovására kormányzati intézkedésekkel nem növelhetjük a főváros lakosságát.
Trianonban elvesztettük az ország kétharmad részét, és az elvesztett területekről nemcsak a közgazdasági és bírói alkalmazottak, de még a szabad pályán működő ügyvédek, közjegyzők, orvosok, gyógyszerészek, mérnökök, építészek is tömegesen özönlöttek a maradék országba. Ezeknek gyermekei nagy számban megszülettek a középosztály ilyen gondolkodású világába. Ezek a gyermekek megszülettek, élnek és itt vannak, és nem hiszem, hogy jó szolgálatot tenne éppen a magyar értelmi középosztálynak az, aki megakadályozná őket abban, hogy tanuljanak, mert nem aközött esik választás, hogy ne legyenek vagy tanuljanak, hanem aközött, hogy a megszületettek tanuljanak vagy ne tanuljanak, s ha nem tanulnak, mi legyen velük. Vajon könnyebben fognak-e az élet küzdelmeiben érvényesülni, hogyha alacsonyabb műveltségük van, mint abban az esetben, ha több a tanulságuk?
Megszületett gyermekeinket tehát nem a hivatalra, hanem az életre kell nevelni, mert utóvégre legéppuskázni őket mégsem lehet – írja Klebelsberg 1930-ban. – Mindent elkövetek tehát, ami módomban áll, hogy iskolarendszerünket, a magyar iskola szellemét, a magyar nevelés irányát úgy alakítsam át, hogy a korábban túltengő elméleti irányt az élet nagy szükségleteivel számoló gyakorlati irány, gyakorlati tendencia váltsa föl.”
Ezeket írtam föl magamnak a régi, 80 évvel ezelőtti cikkekből. Tanulságos, ma is jól használható gondolatok. A diákok nyilván kevésbé vesznek részt a különböző vitákban, de az asztalnál ülők talán követik napjaink gazdaságpolitikai, illetve a gazdaság és az oktatás közötti kötélhúzását. Egy dolog megnyugtathat bennünket, hogy ezek a viták akkoriban is jellemezték a kormányzatot, illetve a gazdaság és az oktatás közötti viszonyt.
Végezetül még egy gondolat: Klebelsberg tényleg egy modernizált iskolaművet vitt. Arról ír, hogy a filmvetítés és a rádió hogyan korszerűsítheti majd az oktatás mindennapjait. Olyan sokszor halljuk manapság emlegetni az oktatási miniszter nevét, és sokszor eszembe jut, hogy azok, akik visszatekintenek rá, és őt hozzák fel példaként, elfelejtik, hogy amikor a szemébe nézhetnek, akkor azt csak azért tehetik, mert Klebelsberg előrenézett a 21. század felé, és nem vissza. Jó lenne, hogyha a Klebelsberget oly sokat idéző mai politikus barátaink is inkább a jövő felé fordítanák a tekintetüket, és nem a múlt felé. Bízzunk benne, hogy így lesz!
Köszönöm a figyelmeteket!
Laci bácsi:
Az iménti nosztalgiaeső után a 2000. novemberi ünnepség vezérszónokát, Tőkéczki László professzor urat kérném föl, hogy a jelenlegi közép- és felsőfokú oktatási rendszer sarkalatos problémájáról tartsa meg a történelmi múltba ágyazott beszédét. A címe „A magyar oktatás megújítása a szakképzés tükrében gróf Klebelsberg Kuno idején”.
Tőkéczki László:
Tisztelt ünneplő és emlékező közönség, kedves diákok!
Amikor megkaptam a „megrendelést”, akkor végiggondoltam, hogyan lehet húsz percben egy nagyon fontos kérdést úgy elmondani, hogy akit érdekel a magyar múltnak egy fontos szelete, egy oktatástörténeti összefüggésrendszer, az átlásson egy hozzávetőlegesen kétszáz éves folyamatot. Vagyis átlássuk azt, hogy az egész európai kultúrában fordított folyamat zajlott le. Először a legmagasabb szintű iskolák, az egyetemek jöttek, majd az egyetemek alsóbb klasszisaiból alakult ki a középiskola, és csak legvégül jelent meg a népoktatás mint szervezett intézményes forma.
Ha a szakoktatást nézzük, akkor azt látjuk, hogy itt is hasonló a tendencia, és még inkább igaz ez Magyarországra, egy hagyományos agrárországra, ahol az iparnak kisipari formái voltak, és ezekben természetesen erős hagyományszerűség érvényesült. Nem véletlen, hogy Magyarországon már a 18. században voltak mezőgazdasági akadémiák, amelyek az érdeklődő nagybirtokosoknak, középbirtokosoknak közvetítettek szakszerű gazdálkodási ismereteket. Keszthelyen, Mosonmagyaróváron, Kolozsmonostoron vagy Debrecenben is olyan forma alakult ki, amit hosszú ideig nem követett a középiskolásodás. Ellenben kialakult – a termelési struktúrákkal szoros összefüggésben – a legalacsonyabb szintű mezőgazdasági oktatási forma, az úgynevezett földműves iskola, ahol közvetlen munkavezetőket képeztek a hagyományos termelés nagymértékű, nagyüzemekhez szabott formáira.
Az iparban még inkább hosszú ideig olyasfajta viszonylatok voltak, amelyek nem kedveztek az intézményes oktatásnak. Itt még azt sem lehet mondani, hogy kialakultak volna nagyipari egyetemek. Annál is inkább, mert a magyarok számára mindig például szolgáló német világ a műszaki felsőoktatást hosszú ideig nem is engedte, csak annak az egyetemnél alacsonyabb szintű – bár igen fontosnak tartott – formáját. Nem véletlen, hogy ipari oktatás sokáig hagyományos céhes formában valósult meg. Ne feledjük, Magyarországon az 1870-es években szűntek meg a céhek, amelyekben a diákok egyénileg, valcolással, vagyis külföldi utazgatással tanulták meg a modern formákat, eljárásokat és műszaki tartalmakat. Nem véletlen az sem, hogy az ipari oktatás magasabb szintű érdekeltsége csak a nagyvállalatoknál született meg. Azoknál a nagyvállalatoknál, ahol a terjeszkedés közben folyamatosan keletkeztek olyan feladatok, amelyeket már nem lehetett a hagyományos, egyéni úton megszerzett ismeretekkel teljesíteni. Magyarország azonban egy nagyon sajátos helyzetben lévő ország, és nem csak azért, mert az ilyen, Európát bejáró mesterlegények szokásrendszeréből következett, hogy többé-kevésbé mindenki tudott németül – és a magyarországi városok jelentős része még a 19. század közepén is német volt. Ennek következtében viszont megint egy gátló tényező található a mi oktatási rendszerünkben, mégpedig az, hogy hosszú ideig importálni lehetett a német nyelvű szakembereket Európa nyugati részből, s azok egészen a városok magyarosodásáig semmilyen nyelvi kommunikációs hátrányt nem szenvedtek. Tehát itt megint megszűnt az intézményesedés, legalábbis egy ideig.
De hol vetődött fel tulajdonképpen a középfokú iparoktatás elméletileg is megalapozott igénye? Nem véletlen, hogy a magyar államiság szakszerű kiépítésében.
Az engem kísérő tanár úrral beszélgetve tudom, hogy ez az intézmény például a Magyar Posta mint állami vállalkozás oktatási tevékenységének köszönhető. A liberalizmus közepette a magyar állam még termelő üzemeket is létrehozott, ilyen volt Diósgyőrött a Ganz–Mávag, és ezeknek az üzemeknek a működtetésénél már felmerült a technikusszintű képzés gondolata. A középfokú iparoktatás a 19. század végén, a 20. század elején vetődött fel komolyan, s jellemző az is, hogy éppen Budapest nagyvárossá növekedése volt az a folyamat, amelyben kialakult egy alaposabb képzési igény. Az új – elméleti képzettségi szintet képviselő – szakmáknál 1905 körül már nem vettek fel elemi iskolából való tanoncot, hanem a polgári iskola négy osztályát el kell végeznie annak, aki műszerész akart lenni, annak, aki órás akart lenni, annak, aki sofőr akart lenni, mert ez utóbbihoz nyilván autószerelési ismeretekre is szert kell tennie. Ezek a folyamatok együttesen járultak hozzá ahhoz, hogy az első világháború előtt már komolyan felvetődött: az államnak főleg a városokban lenne jelentős feladata, hogy intézményes kereteket teremtsen az elméletibb szintű oktatásra. Viszont a korabeli Magyarországon az iparoktatás – mai szóval – az önkormányzatok, illetve bizonyos érdekképviselési szervek feladata volt.
Hogy mindenki értse, miről van szó: ha egy érdekképviselet jól volt megszervezve, mint például a kereskedőknek a szövetségei, akkor a magyar szakoktatásban azonnal megtörtént az intézményesedés, már az 1870-es évek végétől. Nagyon színvonalas felső-kereskedelmi iskolák alakultak ki. A kereskedelem egyébként is sokkal jobban általánosítható, mint a sokszínű ipar és annak oktatási szükségletei, ezért Magyarországon már az első világháború előtt negyvennél is több kereskedelmi iskola működött, amelyek – az anyagismerettől kezdve a matematikáig – középiskolai szinten képeztek embereket. Ehhez jöttek hozzá az állami oktatási rendszer keretén belül a reáliskolák az ábrázoló geometriával és olyan oktatási tartalmakkal, amelyek például ahhoz szükségesek, hogy valakiből mérnök legyen. A mezőgazdaságban viszont gyakorlatilag nem történt semmi. Kettős osztat, hogy csak legfelső és a legalacsonyabb szinten volt megszervezett oktatás, középszinten alig egy-két olyan intézményt hoztak létre, amelyek nagyjából azt a célt tűzték ki, mint a 18. század végén Tessedik Sámuel szarvasi evangélikus lelkész: vagyis azt, hogy közvetlenül a gazdákat kiszolgáló ismereteket közvetítsenek azoknak az embereknek, akiknek megfelelő földmennyiségük volt, de a hatékonyságuk és a szakszerű gazdálkodásuk annál gyengébb.
Ehhez hozzájárult a mezőgazdasági népesség hagyományőrzése is, amelyik a „Járt utat járatlanért el ne hagyj” gondolkodásmódot alkalmazta – és nem véletlenül itt jutok el Klebelsbergig, aki Kornis Gyulával együtt végig azon volt, hogy erősíteni kell az oktatás szakszerűségét, szakszerű tartalmait. Nem véletlen, hogy Klebelsberg a középszintű mezőgazdasági oktatás kiépítésével kapcsolatban azon a véleményen volt, hogy Magyarországon még a '20-as években sem érett meg a helyzet arra, hogy egyszerűen, közvetlenül iskolázzanak be paraszt fiatalokat – például egy középfokú mezőgazdasági szakközépiskolába –, egyszerűen a paraszti világ bizalmatlansága miatt. Ezért azt a megoldást javasolta – amit később részben a faluszemináriumok és népfőiskolák kezdtek el –, hogy hívjanak be fiatal, tehetséges gazdákat – egy faluból négyet-ötöt –, és képezzék ki őket. Klebelsberg azt mondta, hogy utána mindenki figyelni fogja, mire jutottak a nagy eszükkel, meg azzal, amit tanultak, és ha sikeresek lesznek, akkor utánozni fogják őket az emberek.
Tehát másképpen volt annak a kornak a tanulása, mint a későbbiekben. Nem véletlen, hogy a városiasodással, a személytelenedéssel, a családi kapcsolatok automatikus, organikus öröklődésével és a foglalkozások öröklődésével másféle világ keletkezett – az, amit gyakorlatilag Klebelsbergék indítottak el. Egy olyasfajta fejlesztés, mely a '40-es évekre már egyértelműen megteremtette a szakközépiskolának azt a formáját, amely 1948 után sajnos megsemmisült.
Itt még néhány fontos dolgot el kell mondanom, és akkor talán látják azt az ívet, amely Magyarországon kétszáz év alatt a szakoktatásban megfigyelhető, mégpedig azt, hogy sem Klebelsberg, sem Kornis Gyula nem óhajtott „szakbarbárképzést”. Magyarán a szakoktatást egy nagyon széles körű általános műveltség, humán képzés és nyelvi képzés bázisán keresztül próbálták fejleszteni. Tehát nem redukálni akarták a műveltséget – az 1948 után létrejövő ipari oktatással ellentétben, amely a szűken vett szakbarbárság irányába vitte el a képzést, és csökkentette a humán képzést, csökkentette a nyelvi képzést, csökkentette azoknak a tantárgyaknak a képzését, amelyek nem estek egybe a fő profillal.
Egy ipari oktatásban többek között sem biológiát, sem földrajzot nem tanultak. A '60-as években legfeljebb oroszt tanítottak az ilyen szakközépiskolákban, és az volt a jó, ha minél merevebben szakszerű volt a képzés. A mostani világunkban tapasztalható változás egyre inkább fel fogja értékelni azt a fajta szakképzést, amely színvonalasan, de nem az emberi tőkét, az etikai tartalmakat, az értéktartalmakat és a művelődési tartalmakat elhanyagolva akarja kiképezni a jövendő magyar munkaerőt, mert abban a pillanatban az a követelmény. Manapság egy embernek élete során akár háromszor-négyszer is szakmát vagy munkahelyet kell változtatnia, mégpedig a profilt illetően. Ez pedig egyre kevésbé megvalósítható, ha csak szűk szakmai kisparcellás, nadrágszíj-szaktudást közvetítünk a diákoknak. Ennek jegyében kellene megújítani az iskolarendszert, amely mindenképpen megújításra szorul, egyszerűen azért, mert a munkaerőpiac változik.
Egészében azt lehetne mondani, hogy ez a középszintre vonatkozik, azon egyszerű oknál fogva, mert a középszint az oktatás személyiségképzési szintje. Az egyetem és a főiskola már szakképzési szint. Éppen ezért az elkövetkezendő időkben újra át kell gondolni azokat a művelődési tartalmakat, amelyek majd befogadhatják a minél sokirányúbb, illetve sokfelé ágaztatható szakismereteket. S akkor visszatérünk Klebelsberg és Kornis Gyula útjára, és elhagyjuk azokat a területeket, amelyek egy kikényszerített és gyorsítottan végrehajtott egykori nehéziparosításnak a máig tartó tragikus következményeit jelentik a magyar társadalom életében, tudatában és leértékelt munkaerő-piaci helyzetében. Éppen ezért sokkal részletesebben kell foglalkoznunk a két világháború közötti kultúrpolitikával, és nem szabad engednünk, hogy a szűk szakbarbár és a szűk szakirányú profilérdekek határozzák meg azt, hogy milyen új generációkat vezethetünk be a magyar munkaerőpiacra, és ezzel hogyan fokozhatjuk az európai versenyképességünket.
Köszönöm szépen a figyelmet!
Laci bácsi:
Szerencsés helyzetben vagyunk, ugyanis sikerült ünnepségünkre megnyerni egy valódi Klebelsberg-örököst. Kérem gróf Klebelsberg Éva történészt, a Klebelsberg és Leiningen Alapítvány kuratóriumának elnökét, hogy köszöntse a megjelenteket!
Gróf Klebelsberg Éva:
Tisztelt hallgatóság!
A „valódihoz” majd nézhetnek egy-két dokumentumot, ha már igazgató úr így mutatott be.
Néhány hozzáfűznivalót tennék az előttem szóló két előadónak, Pokorni Zoltánnak és Tőkéczki Lászlónak az előadásához. Való igaz, hogy ha az egészet nézzük, akkor ami újat hozott a nyelvoktatásban, a régi görög és latin nyelvben gimnáziumi szinten való elmélyülés és a gyakorlatiasabb élő idegennyelv-oktatás előtérbe helyezése Klebelsberg Kuno részéről, nagyon pozitív dolog volt. De éppen tegnap hallottam egy kiváló előadást a Szent Imre Gimnáziumban, ahol Váraljai Csocsány Jenő professzor – aki itt ül az első sorban – olyan idézeteket hozott elő, biztos azért, mert ő ilyen régi gimnáziumba járt még, hogy milyen jó a görög és latin tanulása, mert igaziból – és ezt Klebelsberg Kunótól vette természetesen – az tanítja meg az agyat a tudományos gondolkodásra. Ezt Marót Miklós is megerősítette, aki klasszikafilozófus, az arab nyelvet is jó színvonalon tudó ember, és azt mondta, azért „pikkel” Klebelsberg Kunóra, mert elég erőteljesen kiirtotta a gimnáziumi oktatásból a latin és a görög nyelv oktatását. Ennek ellenére ő is nagyon helyesnek tartja, hogy az élő idegen nyelveket oktassák.
Körünkben ül Bernard Le Calloc'h professzor , aki a gödöllői Premontrei Gimnáziumban volt franciatanár, de franciául adta elő a történelmet és a földrajzot is, és mivel az egy tradicionális gimnázium volt, ezért latint és görögöt is tanítottak.
Klebelsberg Kunó szintén ilyen régi vágású gimnáziumba járt a fehérvári cisztereknél, mégis képes volt arra, hogy a tudomány fejlődése és az ifjú értelmiség érvényesülése érdekében levonja a következtetetést: azért jobb, ha az élő idegen nyelveket is nagyon jó színvonalon tanítják.
Tőkéczki László előadása egyszerű, nagyon lényegi összefoglalás volt, ugyanakkor új szempontokat is hozott, a különböző szemléletek közötti különbséget és a régihez történő visszatérést, amely azt hiszem, mindannyiunknak fontos szemlélet kell, hogy legyen.
Édesanyám iparművész volt, de természetesen egy iparművész is szakember, szakoktatásban vett rész, és ugyanolyan szakmai embernek kell lennie, mint amilyennek maguk kell, hogy legyenek, vagy mint ahogyan Böröczki Zoltán már ilyen fiatalon, épphogy kezében a megfelelő képzettséggel messze túlhaladta ezt a szintet. Való igaz, hogy az alaposság, a kitartás, a szakértelem – ötvözve a kreativitással – mindig szükséges lesz, és remélem, hogy egyre inkább.
Az Ön által is jól ismert Dr. Vita Sándor közgazdász – anyai vonalon rokonom – Erdélyben élt, és az egész életét arra tette fel, hogy az erdélyi nép előre jusson, önálló legyen, és a gazdasági autonómián keresztül a társadalmi függetlenséget is minél inkább meg tudja szerezni. Mert akkor is nehéz volt, de ahogy ő mondta, abban az időben mégis sokkal jobb volt a helyzet, mint a ceausescu i időkben. Nem is lehet a kettőt egymáshoz hasonlítani. Ő a Hitelnek volt a gazdasági szerkesztője, aztán áttelepült Magyarországra, és teljesen visszavonult, mert elege lett a nehéz és eredménytelen harcokból. Önök viszont remélem, hogy lehetőségekkel és pozitív elképzelésekkel néznek a jövőbe, és ennek megint csak az az alapja, hogy alaposan, kitartóan, szakszerűen és kreatívan kell dolgozni. Ezt kívánom maguknak!
Köszönöm a figyelmet!
Laci bácsi:
Így befejezés képen megkérjük a művésznőt, hogy most már tényleg azt a vihart, ha lehetne, hogyha még megvan a húr.
Tehát következik: Oszkár Ildikó hárfán.:
Laci bácsi:
Köszönjük szépen Ildikó! A többieknek másodszor, nekem már hatodszor, óriási élmény volt. Amíg jóban vagyunk a Boronkayval, nem lesz problémája a fellépésekkel.
Ezek után arra kérném a diákokat, hogy még néhány percig maradjanak ülve…
VÉGE