Havas Laci felkérte barátját Veress Miklós keramikus művészt, aki remek Puskás Tivadar  mellszobrot készített. Ezt a szobrot a ”Nagy Generáció” elismeréseként Lacibácsinak Emléklappal együtt adtuk át még október 4-én. Lacibácsi egyetértését adta a sokszorosításhoz. Ezt követően a szoborról Havas Laci 10 másolatot készített, melyeket Lacibácsi a 100-éves évfordulón a Puskásért legtöbbet tett partnerek képviselőinek adott át.

Bródy János gitárjával megkoronázta az emléktábla avatását.

A helyszínen nem készült "stúdióminőségű" felvétel, de a dal nemrég a Syma csarnokban elhangzott változata itt is meghallgatható:

Amennyiben nem indul el a lejátszás, másik lehetőségként  > IDE KATTINTVA <  közvetlenül behívhatod a Youtube lejátszóját!

Megjegyzés: a pohárköszöntő szövege a http://www.puskas.hu/100/kategoria/esemeny alatt a    GENERÁCIÓK VALLOMÁSAI     címen is elérhető, de kicsit nehézkesen. Ezért itt megismételjük.

Ahogy így elnézem magunkat, eszembe jutott az az életbölcsesség, hogy életünk három szakaszra osztható: ifjúkor, felnőttkor és a „de jól nézel ki”.

Amikor 1960 őszén 14 évesen, várakozással és félelemmel telve átléptem e nagy múltú iskola küszöbét, nem hittem, hogy valaha is én mondhatok pohárköszöntőt egy nagy generáció nevében.

Ötvenkét év – még kimondani is sok. Azóta már 13 olimpia került megrendezésre. És mi megéltük iskolánk 50. évi jubileumát is 1962-ben.

Ma is kicsit félelemmel állok itt, mert nagy megtiszteltetés számomra, hogy képviselhetem a társaimat. Húzódzkodtam is a felkéréstől, mert egyrészt nem tudok felmutatni múltamból olyan kiemelkedő teljesítményt, amivel ezt kiérdemeltem, másrészről nem vagyok egy szónok alkat.

Aggodalmamat oldva erre mondta Faruzo barátom biztatólag: „Mondjál bármit, hidd el, hogy udvarias a közönség, tapsolni fognak!”

A Puskás Tivadar Távközlési Technikumba bekerülni nem volt egyszerű. Alma materünk már akkor is az ország egyik legjobb oktatási intézménye volt, köszönhetően az iskola szellemiségének, tanárainak és nem utolsósorban a diákjainak. Tanáraink a becsületes életre neveltek, arra, hogy kemény munkával és sok-sok tanulással, erőfeszítésekkel elérhetsz mindent, de „ingyen ebéd” nincsen, mindennek meg kell fizetni az árát. Olyan erkölcsi és szakmai alapokat kaptunk, mellyel az élet minden területén megálltuk a helyünket.

A „Nagy Generáció” jelzőt nem mi találtuk ki, valahogy ráragadt erre a korosztályra, de nem méltatlanul.

Hány kiemelkedő életpálya indult innen el. A távközlési szakma mellett ezen iskola diákjai kiemelkedő eredményeket értek el a politika, a kultúra, a tudomány, az oktatás, a sport, a diplomácia – és még sorolhatnám, hogy a hazai és a nemzetközi élet mely területein.

És ha visszatekintek a generációmra, büszke vagyok, hogy együtt nőhettem fel velük ebben az iskolában, olyanokkal, akik a zenei pályán is csodálatosat alkottak, Kossuth-díjasokkal, Állami díjasokkal, élsportolókkal, olyan évfolyamtársakkal, akik gyermekei igen sok örömet okoztak nekünk, magyaroknak a sportban elért olimpiai és világbajnoki eredményeikkel, és nem utolsósorban azokkal, akik a távközlési szakma későbbi meghatározó személyiségei lettek.

És vannak közöttünk olyan diáktársak is, akik az egyetem utáni első munkahelyükről mentek nyugdíjba, és ez alatt számtalan szakmai és tudományos kitüntetéssel öregbíttették alma materünk, a Puskás hírnevét.

És nem szabad megfeledkeznünk arról az emberről, aki 1964-ben fiatal diáktársunk volt, és elévülhetetlen érdemeket szerzett abban, hogy ma itt lehetünk. Ő a Puskás Tivadar Távközlési Technikum jelenlegi igazgatója, a mi fáradhatatlan Laci bácsink, akinek a majdani sírjára is valószínűleg az lesz írva: „Itt sem nyugszik!” Ő az, aki ma is kitartóan dolgozik a svájci CERN-ben közismert fizikus diáktársunkkal azon, hogy a mostani Puskás-diákok is komoly, elismert szakemberek, tudósok lehessenek a jövőben.

Nem voltunk mi jó gyerekek, de nagyon rosszak sem. Egyik tanárunk az érettségi banketten úgy jellemzett bennünket, hogy „szeretnivaló csibészek, tele kreativitással és ötletekkel”.

Még emlékszünk a radiátorra csíptetett diódás fülhallgatón hallgatott Kossuth rádióra, a 12 óra 15-ös Komjádi tánczenei koktélokra, az örökéletű telefontantuszra, a gitárerősítőre, a súgógépre – ami mind-mind a mi kreációnk volt, és ahonnan hosszú út vezetett a mai infokommunikációs technológiáig. De legyünk büszkék arra, hogy ennek a fejlődésnek mi is részesei voltunk.

Engedjétek meg, hogy zárszóként idézzem Oliver Wendel Holmes angol költő egy gondolatát hevenyészett magyar fordításban:

„Hogy elérjük vágyaink kikötőjét
Vitorlázni kell, néha széllel,
Néha szél ellen, de
Vitorlázni kell és nem sodródni,
Nem horgonyt vetni.”

Fiatal diáktársaim! Kívánom, hogy legyetek ti is szeretnivaló, kreatív, tisztességes csibészek!  Előttetek a jövő!

Emelem poharamat iskolánk névadójának, néhai és mostani tanárainknak, a jelenlévő volt iskolatársaimnak tiszteletéül az 1964-ben végzett „Nagy Generáció” nevében.

A 100-éves jubileumi eseményeken újabb feltöltődést kaptunk, a jövőben még lelkesebben, még tudatosabban találkozunk, erősítjük az osztálytársak barátságát.

Összeállították: Farkas Ferenc, Kántor Csaba és Sergyán Gy. Zoltán (Bilszky László, Farkas Ferenc, Havas László és Sergyán Gy. Zoltán fényképeit, Batizi András pohárköszöntőjét felhasználva)