|
1. nap
|
|
Mint tudjátok, a feladatra 6 korábbi csoportos Erdély kiránduláson történt részvételre és a tavaly lányom családjával (4 unokával) Székelyföldön saját szervezésben eltöltött 10 napra alapozva jelentkeztem. Mivel más nem vállalkozott, „megnyertem a pályázatot”.
Közzétettem egy kérdőíves javaslatot (ki mit mikor szeretne felkeresni), de ez túlzás volt, nem is kaptam érdemi reagálást. Szerencsénkre iskolánk jelenlegi Igazgatója dr. Horváth László Laci bá’ felkérésünkre igent mondott: eljönne velünk, amennyiben 9.1-én kezdjük, ellátogatunk a testvériskolához Sepsiszentgyörgyre és 6-án Aradon leszünk. Természetesen elfogadtuk a „koordinátákat”, különben soha nem alakult volna ki a „demokratikus döntés”. Aztán a buszt ajándékozó Mogyoró is hozzászólt: az első este-éjszaka Parajdon legyen, vaddisznópörkölttel leginkább. Így számomra már adott volt a napi kb. 10 órás programok megtervezése. Véleményt kértem a 6 korábbi buszos Erdély kirándulás szervezőjétől, aki ezt válaszolta: embertelen program, lehetetlen megcsinálni. Ezért elhagytam Sinaiát és minden napra kiválasztottam elhagyható helyszíneket {ezek a valóságban el is maradtak!}.
Itt kívánom megjegyezni, hogy a teljesített idő minden egyes napon meghaladta a 10 órát, amire csak a „Nagy Generáció” képviselői és társaik képesek, utazási irodánál befizető normál(is) turistáktól képtelenség. Soha senki nem morgott a fáradtság miatt, ezt ezúton is őszintén köszönöm.
Ilyen előzmények után eljött az indulás napja: 9.1, indulás 7:00-kor a Hősök tere melletti órától (tavaly is innen indultunk Szigligetre ).
Mi Pötyivel kb. 6:30-ra érkeztünk a megbeszélt indulási helyre, de szinte későn jövők lettünk, a többség már ott beszélgetett. Faruzó közölte: ifj. Kocsis munkahelyileg elfoglalt, Ekker Tibi egyedül jön. Így az utazó létszám 23-ról 18-ra csökkent. Beszélgettünk, beszélgettünk, de a busz csak nem állt elő. Közben elindult egy másik busz, szintén Erdélybe. Végül kb. 6:50-kor megjelent egy hölgy és kérdezte: „Önök mennek Erdélybe?”. Néhány mondatos párbeszéd után világossá vált, férje a sofőrünk, de a busszal a Műcsarnok előtt áll. Vállalta, hogy elintézi: a busz jön hozzánk és nem fordítva. Ezzel elment, mi pedig kezdtünk bizakodni, mégis összejön kis kirándulásunk. Közben Mogyoró is begördült, de speciális feladatai miatt nem tudott velünk jönni, azt igérte estére Parajdon együtt vacsorázunk. A későnjövő pár is megérkezett, aztán a busz is begördült (egy 15 méter hosszú Volvo). Megismerkedtem sofőrünkkel Attilával, kiderült felesége Zita is végig velünk jön. Így alakult ki a végleges 17 fős csapat.
A buszon lazán elhelyezkedtünk, mindenkinek dupla ülés jutott. Sofőrünk mögött felesége Zita, aztán a házaspárok (Sergyánék, Bilszkyék, Farkasék, Zordék), a „magányos” fiúk (baloldalt Laci bá’, üres hely Ekkernek, Bozsó, Kolleth Pier, jobbról a hátsó ajtó után Könyves és Molnár Pál a vendég), a sort balról Bozsó Judit zárta. Elindultunk Ekker Tibit felvenni a Fradi pálya közeli buszpályaudvarhoz. Normál forgalomban időre odaértünk, Tibit felsegítettük és elindultunk a 4-es út felé. Attilától már tudtam, hogy a buszok autópályán sem mehetnek 90 km/óránál többel, a miénkre speciális 100 km/órás engedély van. Szóval ésszerű volt M3 helyett a 4-est választani. Szerencsénkre a 4-es forgalommentes volt, így tényleg 100-al haladtunk…
Ahogy elhagytuk Budapestet, „megismerkedtem” a mikrofonnal. Üdvözlések után tömören ismertettem útunk célját, a konkrét útitervet. Kihangsúlyoztam, nem utazási irodával utazunk, a szállásokat külön-külön fizetjük, ebéd nincs előre megrendelve, minden rugalmasan történik. { Egy később feltett, ott sem idézett kérdésre itt válaszolok: A pénzekhez semmiféle % nem kötődött, az út végén megmaradt pénzt átadtam Faruzónak a tervezett osztálypénztár alaptőkéjéhez. } Mindenkivel egyeztettem mobil telefonszámát, kézbe adtam egy A4-es lapon a Székely himnusz kottáját, szövegét, történetét {kérésre készítettem}, hátoldalán a vázlatos útitervet. Közös anyagként lefűzve közreadtam Erdély kivonatolt történelmét, egy utazási iroda vonatkozó ismertetőjét és az általam – egyes helyszínekről - készített útikönyvszerű részletes leírást. { Utóbbi leírást jelen szubjektív naplóval együtt véglegesítem. Székely Himnusz megtanulása, eléneklése elmaradt. }
Megérkeztünk Berettyóújfalu
MOL benzinkúthoz, a tervezett 15 percet 20-ra
módosítottam. A WC-nél
hosszú sor állt, így 28 perc kellett a
továbbindulásig. A magyar-román
határon simán átjutottunk, Attila
javaslatára ott váltottunk Lei-t.
Nagyváradon – zuhogó esőben – beiktattuk a római katolikus Püspöki Székesegyház megtekintését.
Ilyen kivilágítva a mennyezet (korábbi
felvétel)
Bent szinte sötét volt, fényképezés szinte lehetetlen, de elmondhatjuk: itt voltunk, láttuk esőben a Püspöki Palotát és a Kanonok-sort is. Nagyváradon tovább haladva elkövettem az egész útunk legnagyobb hibáját, minden áron meg akartam mutatni a középső hídnál lévő Sas Palotát.
Sas Palota
Ehhez Attilát – bízva a várostérképben – beirányítottam az egyre szűkebb belvárosi utcácskákba. Ma sem értem, hogyan jutottunk át, ezt csak Attila maximális tudása, tűrőképessége és nyugalma tette lehetővé. Végül kiszabadulva a szűk utcákból, balról feltűnt a Piata Unirii (egykori Szent László tér) a Sas Palotával, a Városházával, a Szent László templommal. Vesztettünk kb. fél órát, megtapsoltuk Attilát, én „bevéstem”: busszal soha ismeretlen utcákba.
Városháza
Laci bá’ elkérte a mikrofont és megtartotta az első „történelem órát” Szent László koráról. Hihetetlenül részletes történelmi ismeretére alapozott előadása utánozhatatlanul közvetlen, szókimondó stílusában örök emlék marad mindannyiunk számára. Ezen megállapításom a későbbiekre is vonatkozik, Laci bá’ kiváló történelemtanárként nem csak felfrissítette tudásunkat, hanem megvilágította a történelmi események hátterét is.
Megérkeztünk Királyhágóra, mindenki „megfésülködött”. Jó áron jó minőségű pálinkát vásároltunk (egyik magányos és jómagam), a buszon kínálgattuk, kóstoltattuk. Ahogy haladtunk előre, egyre inkább rádöbbentünk, hogy a Parajdon lefoglalt szállásról a nevén kívül semmit sem tudunk (sem pontos helyét, sem telefonszámát). Hívogattuk Mogyorót, nem sikerült beszélni vele.
Csucsánál a buszból baloldalt láttuk a Boncza-kastélyt. Laci bá’ irodalom-történelem órát rögtönzött: Csinszka kitartó levelezéssel elérte, hogy Ady hozzá utazzon, azonban a vasútállomáson alig ismerte fel az elgyötört írót. Octavian Goga román költő és politikus elismerte Adyt, Bonczáéktól megvette a kastélyt és kiállítást rendezett be Ady emlékére.
A felhők sötétedtek, az eső egyre inkább esett. Szerencsére volt nálam egy „Szép VárosKolozsvár” DVD (Kolozsvárról áttelepült lakótárstól kaptam), ezt megnéztük, meghallgattuk.
Az időjárás alakulásától tettük függővé, hogy megelégszünk ennyivel, vagy Kolozsváron kiszállunk és végigjárjuk a főbb látnivalókat. Attila Kolozsváron járt iskolába, így könnyedén elvezette a buszt a Házsongárdi temető bejáratához. Az eső elállt, így leszálltunk és együtt megnéztük az alábbiakat:
A Mátyás szobor 2006 tavaszán ...
...és a helye 2010.09.01-én
Az 1 óra 5 perces "séta" után visszaszálltunk a buszba. Kincses Kolozsvárt a Feleki dombra "felkapaszkodva" hagytuk el, közben megpillanthattuk a Házsongárdi temető felső bejáratát is. Irány Torda, Ludas, Radnót, Marosvásárhely. A hosszú út közben bőven adódott idő bizonyos anyagiak rendezésére. (Sofőrünk szállása félpanzióval, előzetes keret a busz parkolási díjaira, Zetelaka félpanziós szállás ára, koszorúk ára, oklevelek ára, helyi idegenvezető tiszteletdíja.) Faruzóval, Bilszky Lacival átgondoltuk, kiszámoltuk, stb., a pénz kezelésében Pötyi szívesen segített. Mindenkinek elmondtam, kiszámoltam, elkértem, ha kellett visszaadtam, könyveltem, összesítettem, átadtam. Ezen a hosszú szakaszon hallgattuk meg Bilszky Laci CD-jéről (több változatban) a „Székely Himnusz”-t és az „Ott, ahol zúg az a négy folyó”-t, az általam hozott „Bródy 60 éves” DVD-ről néhány számot.
Marosvásárhelyhez közeledve , az órára nézve könnyű volt dönteni: sötétedik, nincs időnk, válasszuk a rövidebb elkerülő útvonalat.
Parajd-ra helyi idő szerint kb. 22 órakor, sötétben és esőben érkeztünk, egy étteremben kértem felvilágosítást. 200 méter mondtak, kb. 700 lett belőle. Addig mentünk-mendegéltünk buszunkkal előre, míg a faluszéli domboldalban gyanús fények tűntek fel, ez volt a Kalózok Panziója Mindenki kézbe vette a csomagját és csoportosult a bejáratnál. A recepciónál a főnök várt ránk, viccesen megkérdezte: „Maguk mit keresnek itt, minden szobánk foglalt.” Mondtam, mi vagyunk, akik 23 főre foglaltunk, de csak 17-en jöttünk. Végül is megértettük egymást és elfoglalhattuk a szobákat. A főnök ezt teljesen ránk hagyta, előbb-utóbb mindenki talált egy üres szobát. Később viccesen ránk mordult, miért nem megyünk vacsorázni?
Bőséges késő esti vacsora
Eltelt néhány perc, míg összegyűltünk az étteremben, ahol előételként sajtok, felvágottak, szalonnák, stb. vártak ránk. Terjedt az info, ez is finom, az is finom, mindenki „feltalálta magát”. Aztán tálalták a főételt: vaddisznópörkölt nokedlivel. Kb. éjfélre mindannyian jóllaktunk, ekkor behozták a „meglepetést”. A desszert messziről nézve tortának tűnt, de nem: egyben ropogósra sütött sertéshús volt, krumplival, tormával, mustárral. Ez is finom volt, de éjfél után?! Közben megbeszéltem a reggelit a személyzettel: svédasztalon a szokásos sajtok, felvágottak, stb. és egyénileg kérni lehet virslit, tojásrántottát, presszókávét. Megbeszéltük: 8-tól reggeli, a recepción egyénileg fizetés (a főnök majd kiszámolja és közli az egységes árat), 9-kor indul a busz. Mentünk aludni.