Inas évek a Magyar Posta Műszerész Tanonciskolájában 1946

Inas évek a Magyar Posta Műszerész Tanonciskolájában 1946 - 1949

(Részlet egy volt inas visszaemlékezéséből)

Szüleim elhatározásának megfelelően 1946 szeptemberében felvételiztem a Posta műszerész tanonciskolájába, felvettek és emlékezetem szerint október végén egy ködös reggelen az I/a osztály műhelyében gyülekezett egy siheder társaság. Kik is voltunk, akik akkor ott gyülekeztünk? Íme a névsor: Balogh József, Bodnár István, Derekas Béla, Erős Zoltán, Góra József, Győrfi János, Hegyesi István, Jenei József, Juhász György, Kövesi József, Lukács Lajos, Németh Imre, Neuberger Béla, Nóvák György, Ortmann Ferenc, Pémer György , Puskás Ferenc, Sallós Józsefvárosi József, Schardtner Ágoston, Sipos József, Surmann István, Szép Zoltán, Szijj László,Varga István,Vitéz Illés, Völgyesi Sándor, Závodi Lajos. Velünk folytatta tanulmányait 1947 őszétől Vásárhelyi István, majd 1948 tavaszától Gálföldi Mihály és Posta Ferencis. Ők hárman szovjet fogságból tértek haza.

Méregettük egymást, oktatóink méregettek minket, (Szabó István, Lépes Gyula) mink pedig őket. Kölcsönös volt a várakozás. Nem volt ünnepélyes évnyitó. Volt helyette munkahely elosztás, szerszám átvétel, majd kölcsönös bemutatkozás, valamint az oktatók részéről az elvárások meghatározása. Az első ebéd, az első osztályfoglalkozás. Ha késve is, de megindult a tanítási esztendő. Ebben az iskolában képezték ki a posta műszerész tanoncait, a rádióadók, az átvitel technika, a telefonközpontok üzemeltetőit, mondhatni a posta műszaki gárdájának magját. Kemény iskola volt. Délelőtt műhelyfoglalkozás, délután elméleti foglalkozás. Sok kitűnő szaktekintély tanított bennünket. A műhelyen is kiváló oktatóink voltak, akiktől sokat tanultunk, mint Zemplényi Bélától, Berdó Lajostól, Odri Mihálytól, Szabó Andrástól, Lukovics Józseftől, és persze első oktatóinktól, Szabó Istvántól és Lépes Gyulától. Különösen Zemplényi Béla bácsit nagyon tiszteltem, akinek zord külső megjelenése melegszívű embert takart. De valamennyien mindent megtettek, hogy minél többet és jobban elsajátítsuk a szakmát.

Természetes a fő törekvés a szakmai ismeretek elméleti és gyakorlati elsajátítása volt. De az általános műveltségbe való bepillantásra is volt lehetőség. Különösen sokat köszönhettünk osztályfőnökünknek dr. Serák Mihálynak. Ápolta a magyar nyelvet (vele még ötven év után is szoros kapcsolatba voltunk és öreg fejjel még találkoztunk vele. 95 éves korában hagyott itt bennünket, őrizzük életét összegező versét, 2008 augusztusában kísértük utolsó útjára. Amíg élünk emlékét megőrizzük) Kicsit eltérek a szakmai tanulástól. Vele való beszélgetés nyitotta fel szememet, hogy más is van ám az inas években, mint az inasokra jellemző csibészkedés. Tanulni nem csak az iskolapadban, de kultúra alapjainak megszerzése is javunkat szolgálhatja.

Nagy segítségemre volt, hogy eljutottam a Postás Zenekar ismeretterjesztő hangversenyeire, amely a Zeneakadémián volt. Bevezették a hallgatót a zene világába, a könnyen érthető műveken keresztül nyertünk bepillantást a melódiák világába, az operett a könnyen érthető opera világába.

Később hangversenyek tették széppé a zenével való ismeretet. De másra is fogékony lettem, megszerettem a színházat is. Valóban művelődni tanítottak bennünket. 1947 őszén a Nemzeti Színházban ifjúsági bérlet sorozat indult. Öten vettünk egy páholy bérletet. Égett bennünk a vágy, hogy lássunk olyat, amit eddig nem ismerhettünk. A csoda megtörtént. Egyetlen sötét ruhánkat öltöttük fel (Roszkopf Laci,. Kovács Jóska, Erős Zoli, és Én) Ültünk a páholyba és vártuk, hogy felgördüljön a függöny, és elénk tárult a csoda a régi Nemzeti Színházban, mely azóta már csak emlék. Madách Ember tragédiája. Kikkel: Básti Lajos, Lukács Margit, Major Tamás, Somlai Artúr, később láttam még Szörényi Évával. De láttuk a Kaméliás hölgyet Bajor Gizivel, Básti Lajossal, Somlay Artúrral. De emlékezetes marad a Bánk Bán. Be kell vallanom, hogy én faluról felkerült suhanc, az inas, itt ezeken az előadásokon kaptam első iskolán kívüli művelődési ismereteimet. Itt lettem a zene, a színház egyszerű szerelmese és ez még ma is tart. Köszönet azoknak a nagy művészeknek, akik már nem élnek, akik akkor ott bennünket, fiatalokat a színpadról az előadói pulpitusról tanítottak a művészet az alkotók szeretetére. Csendbe de nyitott szívvel ittuk a művészetet, nem kellett ránk pisszegni. Valóban a művészet temploma volt a Nemzeti Színház és felkent papjai a nagyszerű művészek.

Mind ezt miért is írtam itt le? Azért mert sokszor elhangzik és elhangzott hogy „inas". Sokszor lenéztek bennünket. De azt hiszem, hogy mi több akartunk lenni, mint csibész inas. Nem csak a villamos „tulján” akartunk utazni, de ha felszálltunk azt is tudtuk, hogy az ülőhelyet át kell adni és még sok minden mást, ami ma már feledésbe ment. Ilyen pl. a tisztelet, a megbecsülés, fel nézni a tanárra, segíteni és közösségért dolgozni, még akkor is, ha az nem tartozik a hála kategóriába. Erre az utóbbira még vissza fogok térni.

E kitérő után visszatérek a szakmai tanuláshoz. Elsősorban a szakma alapjaival kellett megküzdenem. Nem voltam egy ügyes kezű valaki, minden gyakorlati feladat sok nehézséget okozott, de megérte.

Megtanultam használni a szerszámokat, a pontosságra való törekvést – és most, amikor ezeket a sorokat írom köszönettel tartozom mestereimnek - megérte a sok fáradozást, az izzadságot néha még egy-egy könnycseppet is, és ha már csak ezt tanultam meg akkor már nem hiába jártam a Gyáli útra. Az elméleti tantárgyak érdekeltek és sokszor elhatároztam, hogy az itt tanultak fogják biztosítani jövőmet. A szakmai fejlődést sok kiváló előadó neves mérnök segítette, mint például a mindig pipázó Nóvák István, Bognár Géza, Strommer Gyula, Forster Pál, Krasznai Lajos, Telbisz Rafael, Csereklyei Pál és még sokan mások. Azonban később egyre jobban sodródtam a mozgalmi feladatok irányába, mely a szakmai fejlődés rovására ment. (Mai vén fejjel visszagondolva ez nagy hiba volt részemről.) Alig voltunk túl a háborús éveken a forrongó alakuló ifjúmunkás és tanonc mozgalom kezdte kitölteni érdeklődésemet. így lettem az Iskola SZIT titkára (Szakszervezeti Ifjúmunkás és Tanoncmozgalom). Előttem ezt a funkciót Nagy Tibor töltötte be, aki később neves rádió riporter lett, de korán elhunyt. Mint SZIT titkár csak sejtettem, hogy mit is kell tenni, hiszen akik vezettek és irányítottak bennünket, azok is velünk együtt tanulták a mozgalmi munkát. Emlékszem fáztunk és morgolódtunk a hideg műhelyben, de morogni is csak halkan, mígnem egyszerűen sztrájkot szerveztem, felsorakoztunk és elindultunk a Szakszervezet központjába, hogy panaszt tegyünk. Ekkor lett a vezetés körében kapkodás, hiszen már csapatunk elhagyta az iskolát a Benczúr utcában meg már tudták, hogy megyünk. Nosza küldték utánunk oktatóinkat. Odri Lajos bácsi, akit igazán szerettünk jött hozzám, hogy ne csináljak balhét, menjünk vissza és rendben lesz minden, csak ne menjünk sehova. Később megtudtam, hogy jelentették a vezérigazgatóság felé az ügyet, és még aznap hozták a szenet meleg lett a műhelyekbe és az egész Gyáli úti telepen. A figyelem középpontjába kerültem. Én lettem a Postás Szakszervezet Ifjúmunkás felelőse. Öreg szakik azután meggyőztek, hogy az MKP-ban van a helyem és 1947 őszén tagja lettem a pártnak. Később, életem során megtanultam, ahogyan felemelnek úgy le is ejtenek, de erről majd később emlékezem). Szerveztünk az iskolába sport – és kultúr napot. Zemplényi Béla bácsi segítségével építő brigádunk több turnusba részt vett a Duna-Tisza csatorna építésében Ócsa alatt. (Erről az építkezésről azt hiszem, ma már keveset tudnak. Legfeljebb azok, akik úgy tudom kijárnak oda horgászni.) Létre hoztuk az iskola területén a tanonc otthont, melynek fő patrónusa Kéri Gyula bácsi volt (beosztása pedig párttitkár volt.) Nagyszerű emlékezetes ünnep volt az 1848-as forradalom centenáriumának ünnepe. Gyönyörű lelkes és felemelő ünnep volt. Ezrek vonultak a Bajcsy Zsilinszky úton kék ing és piros nyakkendő öltözetbe a SZIT-esek a Diákok, az Egyetemisták, a Nékoszosok. A mi korosztályunk volt a „fényes szelek" utolsó korosztálya és talán ezzel az ünneppel le is zárult egy szép korszaka a szabadon működő ifjúsági mozgalomnak. A rövid néhány boldog év után a gondtalan fiatalságunknak vége lett.
A hidegháború alakulóba volt. Az MKP kékcédulás győzelme. A „fordulat éve". A KOMINFÓ Titót kiátkozta soraiból, mindennek vége lett. Március 15.-ike piros betűs ünnepét Rákosiék törölték az ünnepek sorából. A következő esztendőben már kialakult az új, felülről irányított ifjúsági mozgalom. Amíg 1948-ban egy derűs napsütéses ünnep volt, 1949 márciusába már egyenruhánk volt. Zárt menetes felvonulás borús esőre hajló nappal köszöntött ránk az ünnep. Akkor még nem sejtettük, hogy ifjú lelkesedésünket mennyire manipulálták, mi voltunk a tömeg, akiket lehetett mozgatni, visszagondolva az akkori időkre hülyíteni. Vívta a politikai harcát a régi és az új, de vívta a harcát az MKP és az SZDP is. Egyesült a két munkás párt. Tagrevízió volt, ezen is túl lettem és így tagja lettem az MDP-nek, A politikai munka egyre jobban magához vonzott, elhittem mindent, amit a párt mondott az osztályellenségről, az éberségről a párton belüli ellenségről. Szakmai tanulásomat elhanyagoltam, elfogadtam a párt felhívását és mindent félbeszakítva 1949 április 1-én önként bevonultam katonának az I. honvéd repülő zászlóaljhoz. Felöltöttem az „angyalbőrt". Ezzel életem új szakasza kezdődött el. Véget értek a Gyáli úti évek, ami ma már csak szép emlék.

(Hat évtizedet ugrok előre. 2009. április 25.-én Iskolánk jogutódjában a Puskás Tivadar Távközlési Technikumban a ballagó végzős hallgatókkal együtt ünnepeltük azt, hogy 60 évvel ezelőtt megkaptuk a segédlevelet és elindultunk az életbe. Az akkori 58 fős két osztályból 16 fő még részt vett ezen az emlékezetes ünnepségen. Tagjai sorába fogadott bennünket a Technikum és „gyémánt" tiszteletbeli technikusi oklevelet kaptunk. Feledhetetlen ünnep volt. Kitüntetés volt számomra hogy én köszönthettem a ballagókat és emlékezhettem. Ezen az emlékezetes találkozót az akkori 31 fős „A"osztályból 13-an értük meg és 10-en részt is vettünk az ünnepségen.

Úgy illik, hogy a velünk együtt induló „B" osztályról se feledkezhetek meg. Íme a névsoruk.: Fazekas János, Fazekas Lajos, Furuglyás László, Hulé László, Kiss Ferec, Kiss József, Kovács Miklós Imre, Kövecses Ferenc, Kupi István, Lsznicska József, Lévai Kázmér, Martonosi András Ferenc, Molnár Dezső, Monostori József, Mózsi Miklós Imre, Nagy Ferenc Géza, Nagy Péter, Nádli Ernő Miklós, Sánta István, Sebján Pál, Szabó Ferenc, Szabó János, Szegedi László, Szénási Sándor, Szircsák László, Urdán József András, Vágszegi Gyula Károly Imre, Zwick Antal Péter. Ebből a 28 fős osztályból a 60 éves találkozót 10-en élték meg és 6-an vettek részt a találkozón.

Ma már nem beszélünk „A" és „B" osztályról. Élünk még 23-an és a jubilleumi tablón 16-an vagyunk. Akik még élünk: Gálföldi Mihály, Hegyesi István, Jenei Józsefjuhász György, Kövesi József, Ortmann Ferenc, Puskás Ferenc, Sipos József, Szép Zoltán, Szijj László,Varga István,Vásárhelyi István,Völgyesi Sándor, Furuglyás László, Hullé László, Kupi István (róla semmit nem tudunk) Lasznicska József, Monostori József, Nagy Ferenc, Nádli Ernő, Szabó Ferenc,Szabó János, Szénási Sándor.

Akik részt vettek a találkozón:Furuglyás László, Gálföldi Mihály, Hegyesi István, Jenei József,Juhász György, Kövesi József, Monostori József, Nagy Ferenc, Nádli Ernő, Ortmann Ferenc, Szabó Ferenc, Szabó János, Szép Zoltán, Szijj László, Varga István, Völgyesi Sándor.

Tudjuk az időt megállítani nem lehet de amíg élünk emlékezünk. Ha elmegyünk, maradjon tablónk az utókorra és az a szép vers melyet Szijj Laci írt.)

Varga István

1949