Angström, Anders Jonas (szül. 1814. aug. 13. Lögdö, Svédország – megh. 1874. jún. 21. Uppsala), svéd fizikus, a spektroszkópia egyik megalapítója, nevét viseli az angström hosszúságegység, amely 10^–10 m-rel egyenlô.

 Angström az uppsalai egyetemen tanult, 1839-ben ott nevezték ki egyetemi magántanárrá, 1858-tól a fizika tanszék vezetôje. 1843-ban lett az uppsalai obszervatórium munkatársa.

 Legjelentôsebb munkái a hôvezetéssel és a spektroszkópiával kapcsolatosak. Módszert dolgozott ki a hôvezetôképesség mérésére, megmutatta, hogy a hôvezetôképesség arányos az elektromos vezetôképességgel. 1853-ban kimutatta, hogy az elektromos szikrában két szuperponálódott spektrum jelenik meg, az egyik az elektród fémjébôl, a másik abból a gázból ered, amelyen a szikra áthalad. Euler rezonanciaelmélete alapján Angström levezette a spektrumanalízis egyik elvét: az izzásig hevített gáz ugyanolyan hullámhosszú sugarakat bocsát ki, mint amilyeneket elnyelni képes.

 Angström a Nap spektrumát tanulmányozva jutott el az 1862-ben bejelentett felfedezéséhez: hidrogén is van a Nap atmoszférájában. 1868-ban adta közre a normál napspektrumok nagyatlaszát, amely hosszú ideig mérvadó maradt. 1867-ben elsôként vizsgálta az északi fény spektrumát, észlelte és kimérte a sárga-zöld tartományban levô karakterisztikus fényes vonalat, de téves volt az a feltevése, hogy ugyanez a vonal látható az állatövi fényben is.

 Angström fia, Knut Johan Angström (1857–1910) szintén fizikus volt, spektroszkópiai kutatásokat végzett, és az Uppsalai Egyetem fizikaprofesszora (1896) volt.