VARGA ISTVÁN

Kedves Ünnepeltek és Ünneplők, Öreg- és Mai Diákok, Hölgyeim és Uraim!

Megtisztelő számomra, hogy elsőnek köszönthetem a Magyar Posta által 100 esztendővel ezelőtt alapított Műszerész Tanonciskolát, tiszteleghetek Kolossváry Endre, a Posta és Távirda műszaki főigazgatója előtt, aki már 1906-ban szükségesnek tartotta egy speciális átképző tanfolyam szervezését, hogy legyenek olyan szakemberei a Postának, akik zálogai a műszaki fejlődésnek. A gyors ütemű műszaki fejlődés arra ösztönözte a Posta vezetését, hogy a számára szükséges műszaki gárdát céljainak megfelelően maga képezze ki. Úgy döntöttek, hogy hároméves, iskolarendszerű szakemberképzést valósítanak meg. Ezért itt, a Gyáli úton felépítették a kor követelményének megfelelő iskolát, és 1912. október 24-én az iskola küszöbét 16 rövidnadrágos, fiatal, szerződött inas lépte át. Itt most egy pillanatra álljunk meg. Tisztelegjünk az alapítók és azok előtt, akik már csak az iskola anyakönyvében lelhetők fel. Köszöntsük azokat a még élő idős, volt iskolatársakat, akik ma itt vannak közöttünk, és azokat, akik  különböző okok miatt csak lélekben vannak velünk.

Az 1912-ben beiskolázottak közül az 1916-os tanév végén 12 kapta meg segédlevelét. Kik is voltak ők?  Berecz Gyula, Bodor János, Fata Lajos, Fekete Géza, Hungler József, Kláber Leó, Kovács Ferenc, Nagy Gyula, ifj. Pihe István, Spaics Sándor,  ifj. Szalai Béla, Vojtek László. Ők a történelmi Magyarország különböző régiójából érkeztek, például Kolozsvárról, Resiczabányából, Zágrábból, hatan Budapestről, ketten Dunántúlról, egy Gömörből. Úgy gondolom, róluk személy szerint meg kellett emlékezni.

A Posta közvetlen irányítása alatt 1912-től 1950 februárjáig, 38 éven keresztül folyt a szakemberképzés. Nem volt könnyű a bejutás a tanintézetbe. Alapfeltétel a négy polgári vagy a négy gimnázium, de alapos felvételi vizsgán és egészségügyi vizsgálaton kellett átesni. A jelentkezés mindig többszörös volt, így volt miből válogatnia a felvételi bizottságnak. A felvételt nyert tanulókkal tanoncszerződést kötöttek, akik kezdetben a felszerelési tárgyakért és azok használatáért évi 30 pengőt, betegbiztosítás címén negyedévenként 1 pengő 96 fillért fizettek. Méltányossági alapon ez csökkenthető volt, postás szülő esetén ettől eltekintettek.

Két tanévet kivéve (1919-20. és 1933-34.) első éves képzés nem indult.

A 38 év alatt felvételt nyertek 926-an, ebből 683-an végezték el a hároméves képzést, és közülük alapos válogatás után a negyedik év végén 318-an szerezték meg a posta műszaki segédtiszti fokozatot, és kerültek felelős beosztásba. Nem kívánok száraz statisztikai adatokat felsorolni, de el kell mondani, hogy az elmúlt évtizedek alatt a tanulók döntő hányada zömmel Budapesten és a környéki településeken élő szorgalmas, dolgos szülők gyermeke volt. A postás szülők itt végzett gyermekei a végzettek 25%-át adták. Dinasztiák alakultak ki, amelyek hűségesek voltak és maradtak a Postához.

A képzés feszített ütemben folyt, az állóképességre nagy szükség volt, hiszen a mindennapos délelőtti szakmai képzést a délutáni elméleti foglalkozás követte a hét minden napján.

A délelőtti szakmai oktatást felkészült, gyakorlati szakemberek főállásban végezték (csak példának említek néhányat: Odri Mihály, Zemplényi Béla, Berdó Lajos, Szabó István, Szabó András). Minden osztálynak két szakoktatója volt. Nyugodtan elmondhatjuk, hogy tudtak velünk bánni és mindenben segítségünkre voltak. Olykor atyáskodtak, ha látták, hogy gondunk van, de szigorúak és következetesek voltak. Ismerték az „inas-lélektant”. A négyhetes nyári termelési gyakorlat lehetőséget adott, hogy üzemi körülmények között, megfelelő ellenőrzés mellett végezzük munkánkat. A fegyelem, a pontosság elsőrendű követelmény volt. A közös munkavégzés alapján alakultak ki a jó kollektívák. De nem csak a termelési gyakorlat hozta össze az évfolyamokat, iskolai brigád dolgozott a szabadsága terhére akkor a Duna–Tisza-csatorna építésén Zemplényi Béla (a Janó) vezetésével. Az iskola szellemisége tette lehetővé a baráti kollektívák megmaradását. Ezt bizonyítja az is, hogy 60-70 év távlatából is még mindig itt vagyunk.

Az elméleti oktatást a Posta nagy felkészültségű mérnökgárdája végezte (köztük Bognár Géza, dr. Serák Mihály, Novák István, Strommer Gyula, Telbisz Rafael, Tóth László, Fóris Sándor, dr. Foszter Pál, Oláh Sándor, dr. Sánta Lajos). Mindent megtettek, hogy minél többet megtanuljunk, szélesre tárták a tudás kapuját. Sok év után is csak jó szívvel gondolhatunk rájuk, akik már csak a folyosókon elhelyezett tablókon vannak közöttünk vagy emlékeinkben élnek. A jól felkészült elméleti oktatóinknak köszönhető a továbbtanulás elősegítése.

A Posta szerepe a hírközlés, a rádiózás terén stratégiai jelentőségű volt, ez pedig kvalifikált szakembereket igényelt.

A világégés következtében nagy lett a hiány szakemberekből. Az itt tanultak jó alapot adtak a továbbtanuláshoz. Sokan szereztek technikusi végzettséget, mérnöki diplomát, lettek felelős vezetők a Postánál vagy a népgazdaság más területén. Egy tény: a Gyáli útiaknak mindig is nevük volt, és a szakterületükön mindig is örömmel fogadták őket.

Nem kerülte el az iskolát a viharos XX. század története. Trianon és annak erkölcsi, anyagi és tárgyi kihatása, a II. világháború pusztítása is nagy károkat okozott. Az 1944. évi bombázás nemcsak a tornatermet döntötte romba, de sok fiatal társunk életét is követelte, 22-en elestek vagy eltűntek. Másokét megnehezítette, 19-en hosszabb-rövidebb időt töltöttek hadifogságban. Közülük itt van velünk Bakó István és Gálföldi Mihály. Sokan mások is ették a hadifoglyok keserű kenyerét – akik ma már nincsenek az élők között, mint Posta Ferenc, Vásárhelyi István –, csak később fejezhették be tanulmányaikat.

Hogyan is fejezhetném be az iskolánk viharos első 38 évéről szóló rövid összegezést. Itt kaptuk azt az alapot, hogy megtanultunk precízen dolgozni, bevezettek bennünket a munka, a technika világába, felkeltve érdeklődésünket a szakma szépsége iránt. De emberségre és tisztességre is neveltek, e tekintetben sokat adott számunkra dr. Serák Mihály, Misi bácsi. Szétszóródtunk a világban, kerülhetett az ember az évek során bárhova, de ha egy beszélgetés foszlányában csak azt hallotta, hogy Gyáli út, felkapta a fejét, mint a huszárló, ha kürtjelzést hallott, abban a reményben, hogy egy volt iskolatársra lelt, vagy hírt hall az iskoláról a világ végén.

Az almamáter életének első 38 éve 1950-ben lezárult, az új feladatok, új követelmények szükségessé tették az iskolai oktatási rend átszervezését. Az öreg iskola, amelyik mindig fiatal maradt, megfelelt a kihívásoknak. Új feladatát régi hagyományokra építve folytatja.

Kívánok az iskola vezetésének, tanáraiknak sok erőt, sokszor jó idegeket, sok sikert és sok örömet a munkájukban. Az itt tanulóknak olyan tudás megszerzését, amit soha senki el nem vehet, mert a tudás tőke is, hatalom is, és az életben ez adjon erőt, hogy el tudjuk viselni az eredményeket, a dicsőséget, de az eredménytelenséget és a kudarcokat is.

Befejezésként még egy gondolat. Nem kívánom a személyi kultuszt visszahozni, hadd mondjak azonban mégis köszönetet dr. Horváth László igazgató úrnak – akit mi csak Laci bácsinak hívunk, annak ellenére, hogy egy-két évtizeddel előtte járunk –, aki áldozatos, odaadó munkájával mindent megtett az iskola sikeres működéséért, fennmaradásáért, és azért is, hogy ez a centenáriumi ünnepség kiemelkedő és emlékezetes legyen az iskola történetében, és feledhetetlen minden jelenlévő számára. Legyen követendő példa a következő évtizedekre is. Kedves Laci bácsi! Mi, öregdiákok és az itt tanulók együtt köszönjük mindezt, és kívánunk neked további jó egészséget, egyéni életedben boldogságot, munkádban sikeres tevékenységet!

Köszönöm, hogy meghallgattatok.

PROF. DR. SZENDRŐ PÉTER

Kedves Puskás-barátok, Hölgyeim és Uraim!

Miniszter úrtól a sikeres munkásig mind egy helyről származunk. Október 24-e van, egy nappal 23-a után, s talán véletlen, hogy én éppen az 1956/57-os tanévben érettségiző osztályba jártam. Erről is fogok mesélni, meg arról is, hogy ez az iskola rátalált valamire, ami nagyon fontos üzenet Magyarországon. Egy szakmát, egy kultúrát, egy társadalmat csak úgy lehet tovább éltetni, ha a nemzedékek ismerik egymást és összetartanak. Ahogy nézem itt az első sorokban ülő gyerekeket – bizony rátok vár az a másik évszázad –, majd középen a sok, már őszbe csavarodott fejet, miénk volt a múlt és talán a jelen, és hátul még a fiatalok, azt hiszem, hogy így együtt jelentjük mi a Gyáli úti iskolát. Azt az iskolát, amiről mindenkinek megvan a maga élménye.

Sorolhatnám a tanárokat, mert a legjobban azokra emlékszem – és nem az egyetemi tanáraimra –, mert ez az iskola közösséget formált belőlünk, pedig jöttünk Balmazújvárosból, Nagyiccéről, az V. kerületből, Érdről sokan, és nem telt bele egy fél esztendő, egy olyan közösség jött létre abban az osztályban – és gondolom, mindegyikben –, amely egy életen át tart. Tessék nekem mutatni olyan iskolát, amelynek az osztálya – az enyémhez hasonlóan – évenként találkozik. Nem a Postás Klubban, mert az ugyan újjászületett, de már nem a miénk, hanem mellette egy vendéglőben. Igaz, hogy huszonnyolcan kezdtük, és most már csak tizenegynéhányan járunk, de ott vagyunk, tudunk egymásról. Éljen az osztálytársunk a Bahamán – mert ilyen is van –, Svájcban, Amerikában vagy Budapesten, egy életre szólt ez a kapcsolat. Megfejteni a titkát ma sem tudom, de valószínűleg együtt hatott ránk a nagyszerű környezet, a becsületes tanárok, az 56-os szellem, Fröhlich tanár úr rádiótechnikája, vagy az, hogy Weiszhaupt tanár úrnál rendesen kellett a kockát reszelni. Vagy a csodálatos osztályfőnök, Mohai Béla, akit 56 után elküldtek, és az októberi eseményekben való részvétel miatt három kitűnő tanulmányi eredményű és példás magatartású tanuló, akik nem kerültek be az egyetemre „magatartásuk és előmenetelük miatt”.

Kérem, ez is a magyar történelem. De jelenthetem, hogy mind a huszonnyolcan egyetemet végeztünk, és így vagy úgy, mindenki végigélte a karrierjét, és még itt vagyunk sokan, hiteléül annak, hogy érdemes tanulni, jó helyen lehetett ezt megtenni: becsületes, okos emberek között. Én mindig jövök, ha hívnak, még akkor is, ha nem hívnak, mert itthon érzem magam. Emlékszem arra, hogy mellettem ült Kim Ir Mu, meg Pak Jon Csu is itt volt, meg még egy harmadik fiú. Igaz, hogy Kim Ir Muból miniszter lett Észak-Koreában – de ez már az ő problémája –, viszont Pak Jon Csu ugrott százhúszat Kósa tanár úrnál magasban, nagyszerűket fociztunk, éltünk, élünk, emlékezünk.

Igen, Puskás-diáknak nagyszerű lenni.

Azt mondta Laci, hogy beszéljek a felsőoktatás és az iskola kapcsolatáról. Rangja van ennek az iskolának, talán a legjobb, számomra a legjobb, és nem hagyta magát szakközépiskolának nevezni, jogosan technikum, mert nem szégyen a hagyomány, főleg ha tartalom kíséri. Nagyon sokakat ismerek itt a közéletből, büszke vagyok arra, hogy itt vagyunk. És ilyenkor nincs más, csak a Puskás. Eljövünk, végiggondoljuk a saját sorsunkat, emlékezünk tanárainkra, és hiszünk a jövőben. Hiszünk abban, barátaim, hogy lesz még száz esztendő, még szeretnénk sokszor jönni, de ha már nem megy, vigyétek tovább azt, hogy nem megy másként, csak a nemzedékek összefogásával, hittel, szeretettel.

Laci bácsit, Laci barátomat gyerekkora óta ismerem. Ha még egyszer szót kapok, majd akkor elmondom róla a véleményemet. Igen, emberek is kellenek, személyiségek. Igazgatók, tanárok, környezet, kollégium, munkahely. Hiszen én is a tévéadóban kezdtem, és ennek az ’57-es osztálynak köszönhetően gépészmérnök lettem, de nem bánom. Ugyan Laci mindig a szememre veti, hogy „renegát” vagyok, de legalább meg tudom csinálni a villanyt otthon, többé-kevésbé, de ezzel azok is így vannak, akik villamosmérnökök lettek, úgyhogy ebben, azt hiszem, egyek vagyunk.

Nagyon örülök, hogy Puskás Tivadar leszármazottja is itt van, látom őt, nem csak hallok róla. Azt mondom nektek, barátaim, gyertek, segítsétek az iskolát, emberségetekkel, szakmai tudásotokkal, legyetek hűségesek hozzá, mert így önmagatokhoz is hűségesek lesztek. Köszönöm megtisztelő figyelmeteket.

KATONA KÁLMÁN

Tisztelt Hölgyeim, Uraim, Barátaim, Kollégák, Elvtársak, Kartársak, ismét Urak és Hölgyek!

Valahogy így változott száz év alatt a megszólítás az iskolánkban, az országunkban. Aztán egy fontos változás történt a száz év alatt, amióta megalakult az iskola: a Föld felszínének hőmérséklete 0,65 Celsius-fokkal emelkedett, a Kárpát-medencéé pedig 0,77-tel. Nem tudom, hogy érzitek-e, de ami nagyon érdekes még, hogy a tavaszi csapadék mennyisége 70 százalékkal kevesebb, mint száz évvel ezelőtt volt. Amikor az iskolánkat alapították, akkor még sokkal több esernyője és esőkabátja volt a diákoknak és a tanároknak egyaránt. Aztán mi is történt 1912-ben, a mi alakulásunkkor? Megnyílt a budapesti állatkert. Ugyanolyan jó állapotban van, mint az iskolánk – azt gondolom, hogy ez mindnyájunknak öröm. Ebben az évben süllyedt el a Titanic, és az első önindítós autó is ebben az évben készült el.

Amikor mi a műhelyben méricskéltünk, akkor még nem tudtuk, hogy az információs társadalom küszöbén vagyunk – aztán most benne ülünk nyakig. Aki nem tudott váltani menet közben, lassan már a piacon sem tud vásárolni, olyan mértékben átitatta a társadalmunkat az informatika és a távközlés. Amikor ’92-ben tartottam egy előadást ifjú képviselőként, és azt mondtam, hogy a telefónia problémáját a mobilszolgáltatások fogják megoldani, a résztvevő szakemberek összenéztek, mosolyogtak. Aztán örömmel látjuk, hogy bizony ez így lett.

Hogyan és miért lettem én Puskás-diák? Édesanyám a hévízi Postás Gyógyüdülőben volt asszisztensnő, és Kossa István közlekedési és postaügyi miniszter reumáját ultrahanggal kezelte. Az ultrahangos kezelés hosszú folyamat, ezalatt beszélgettek, és akkor azt mondta az akkori miniszter, hogy ha jó a gyerek matekból, fizikából, akkor menjen a Puskásba, mert ott meg fog tanulni tévét szerelni, és abból jól meg lehet élni. Nem lettem ugyan tévészerelő, de a jelvényünkön is látható PCL86-ot be tudtam tenni a Kékes televízióba, ezzel elkápráztattam a rokonokat, amikor szóra bírtam a televíziót, és bárhol jártam, ilyen cső mindig volt a zsebemben, amíg csöves tévék voltak, és ezt a mutatványomat gyakran bemutattam.

Technikum, egyetem. Én abba a generációba tartozom, amelyiknek az ide járása alatt technikumból felsőfokú technikum, felsőfokú technikumból főiskola, főiskolából egyetem lett. Államvizsga előtt álltam, amikor 1971. március 15-én egy vörös szegfűt tettem Petőfi Sándor szobrához. Ezt akkor nagy nyilvánosság előtt elkövetett izgatásnak nevezték. Kaptam érte egy év fegyházbüntetést. Én voltam az elrettentő példa a hallgatótársaim felé, hogy maradjanak nyugton, mert úgy járnak, mint a Katona Kálmán. Aztán nagy szerencsém volt, mert szabadulásom után négy évvel államvizsgázhattam, tanáraim mérhetetlen nagy – ezt nem győzöm hangsúlyozni, mérhetetlen nagy – jóindulata közepette, mert azért négy év után államvizsgázni nem semmi. Itt kell említenem Czigány Sebestyén tanár urat, tanszékvezető urat, és ezúton is köszönöm neki, és mindenkinek, aki ebben a mutatványban engem segített.

Ha már neveket mondok, kettőt még kell mondanom. Az egyik, aki számomra az ideális tanár megtestesítője, Kuti József tanár úr. A másik, akire vezetőként kezdtem visszagondolni, és fel-felderengett bennem Rácz János igazgató úr hamiskás mosolya, ahogy a sok-sok változáson átvezette a technikumot egészen az egyetemig.

Mit adott nekem a Puskás? Amiben úgy látom, hogy különb a többi iskolánál, az volt, hogy az elmélet és a gyakorlat ebben az iskolában kézen fogva jár. Ha valamit megértettünk, megtanultunk, rögtön hozzáláttunk a megvalósításhoz, és azt gondolom, hogy egész életemben ez volt a legfontosabb elem, amit az iskolából vittem, ami mindenhol kamatozott. Milyen tanuló voltam? Erre azt tudom mondani, hogy amikor miniszter lettem, másnap Laci bácsi felhívott, és a következőt mondta: „Amennyiben nem jössz el az évzáróra, nyilvánosságra hozom a bizonyítványodat.” Itt voltam időben, kicsit korábban is jöttem a biztonság kedvéért.

Képviselőség. Magamat humán érdeklődésű, reál végzettségű embernek tartom. Ehhez az embertípushoz nagyon illik a képviselői munka. Amikor egyéni képviselőként bekerültem a parlamentbe, kicsit féltem, hogy a sok okos között – mindenki gondoljon, akire akar – hogyan fogok én helytállni, mi lesz ott velem. Aztán elkezdődött a munka, a második héten megalkotta a kormány a telefonhoz jutás szabályozásának rendeletét. Tizenöt-húsz évet kellett akkor a vonalas telefonra várni, ezért a miniszterelnök úr egy külön szabályt hozott, hogy ne lehessen protekcióval telefonhoz jutni. Aztán jött a távközlési törvény, frekvenciagazdálkodás, postatörvény, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy egyedül vagyok a parlamentben, aki érti ezeket a dolgokat. Antall miniszterelnök úr behívott magához, és azt mondta: „Kálmán, te érted a kérdést?” Mondtam, hogy értem, sőt van, amire tudok is válaszolni, meg vannak olyan ismerőseim, barátaim, akik tudnak ebben segíteni. Így kezdődött az én szakmai–politikai karrierem. A stabil alapokat itt, a Puskásban kaptam, ezekre építkeztem, ezekre építkezem a mai napig.

Mivel azt olvastam a meghívóban, hogy én vagyok a politikus, egy icipicit politizálnék. Emlékszem, amikor ’90-ben a parlament a belkereskedelmi törvényt vitatta meg, amely kimondta, hogy a boltoknak többnapos ünnepek előtt annyi napi kenyeret kell rendelniük, ahány napos az ünnep, akkor a gazdasági bizottság napirendre tűzte, hogy fent kell-e tartani ezt a törvényt vagy sem. Remek felszólalások voltak, nagyon kevés időt kaptam, ebből nem tudok idézni, de egy kabaréval felérne. Végül is több heti tárgyalás után Szabó Iván elnök úr egyik reggel bejött, és azt mondta, hogy: „Megvilágosodtam! Megvan a megoldás. Bízzuk a pékekre!” És akkor ezt a törvényt eltöröltük. És azóta is azt gondolom, hogy a pékek süssenek kenyeret, az útépítők építsenek utat, a puskásosok pedig csinálják a távközlést.

A másik nagy kérdés az volt, hogy monopolhelyzet vagy liberalizáció legyen-e a magyar távközlésben. A Posta – az idősebbek emlékeznek – magába foglalta a hírközlést, a műsorszórást és a postai szolgáltatást. ’90-ben ezt három részre bontottuk, lett önállóan a Matáv, az Antenna Hungária, és megmaradt a Posta. A Matáv egy liberalizált, sokszereplős piacon, privatizációval egy nagyon fejlett társasággá alakult, az Antenna Hungária hasonlóképpen, egy szabad piacon megállta a helyét, ezzel a kettővel az államnak nincs feladata. Maradt a Posta. Magam is sokat tettem azért az uniós tárgyalások során, hogy a Posta kizárólagossága megmaradjon, hogy a Posta monopolhelyzetben legyen, mert úgy gondoltuk, hogy ez annyira fontos szolgáltatás. Most, néhány hónappal a piacnyitás előtt, amit már nem lehet halasztani, nagyon rossz állapotban van a Posta, fejletlen, nem világszínvonalú. Én egy kicsit bánom, hogy oly mértékben védtük, hogy maradjon versenytárs nélkül. Szerintem nem jól döntöttünk. Most újra divat azt mondani, hogy az állam jobb gazda, azt szoktuk mondani, hogy nonprofit gazdálkodással a szolgáltatást olcsóbban tudjuk biztosítani. Én voltam a Magyar Villamos Művek vezérigazgatója, tudnék arról mesélni, hogy mennyibe került nektek, az adófizetőknek az, hogy egy-egy választás előtt a társaság nem emel a piaci igényeknek megfelelő árat, azt valakinek mindig meg kell fizetnie. Tehát amikor azt mondjuk, hogy majd ilyen-olyan módszerekkel beleavatkozunk a piaci folyamatokba, előbb-utóbb mindig a fogyasztó és az adófizető fizeti meg.

Nem írtam a beszédemben egyetlen mondatot sem arról az időszakról, ami 1992-től napjainkig zajlik. Ennek az időszaknak az igazgatója dr. Horváth László, mindnyájan tudjuk, hogy mit produkált az iskola, részben tapasztalatból, részben abból, hogy Laci bácsi el szokta mesélni.

A mi iskolánk 100 éve alakult, akkor, amikor a távközlés még mindenhol a világon gyerekcipőben járt. Kitűnő tanárok, kitűnő vezetők és kitűnő diákok érték el azt, hogy a Puskás név mindenhol jól cseng, a Puskás Tivadar Távközlési Technikum fogalommá vált, ehhez jön a szakközépiskola, amit odatoldottak. Én nagyon büszke vagyok, és mindannyian büszkék lehetünk arra, hogy itt szereztük azt a tudást, amelyre életünk végéig építkezhetünk. Köszönöm a figyelmeteket.

NAGY GYÖRGY

Szép jó napot kívánok, kezicsókolom, sziasztok!

Az igazgató úr arra kért, hogy próbáljam meg néhány percben – a Magyarország története című tévésorozathoz hasonló szellemben – elmesélni annak a négy évnek a történelmi érdekességeit, amikor én a Gyáli út 22.-be jártam. Szép kis feladatot kaptam az igazgató úrtól… Beszéljek 10 percig, történetileg fussak át az 1967 és 71 közötti időszakon, legyen érdekes, és vicces is, és azért igazodjon az ünnepi helyzethez…

Ebbe valószínűleg bele fog törni a bicskám, de hát egy igazgatónak nem lehet ellentmondani, ezt megtanultam itt, amikor egyszer zsebre dugott kézzel mászkáltam szünetben a folyosón. Ezt meglátta az akkori igazgató, Szekér Gyula, és azzal büntette a zsebre vágott kezemet, hogy egy héten át kesztyűben kellett jelentkeznem minden szünetben az igazgatói titkárságon. Ebből látható, hogy az iskolaigazgatók nem viccelnek, így Horváth igazgató úr szelíd kérésével sem lehetett vitatkozni. Ezért összegyűjtöttem néhány történelmi eseményt az 1967 és ’71 közötti évekből; biztos vagyok benne, hogy a jelenlegi tanulóifjúságot kevésbé érdeklik ezek a dolgok, mint azokat, akik átélték, de ígérem, nem fog sokáig tartani.

1967-ben felvételiztem a Puskásba, amelynek hihetetlenül magas volt a presztízse. Én egy 8 éven át folyamatos kitűnő bizonyítványt hoztam magammal, de korántsem volt biztos, hogy felvesznek.

A ’67-es nyár legnagyobb szenzációja egyébként – bár erről a kronológiák nem nagyon írnak, mert amúgy, politikatörténeti szempontból nem volt jelentős esemény, nekünk viszont meghatározó volt – a Nashville Teens együttes fellépése a Kisstadionban május 28-án. Ők voltak az első nyugati banda, akiket beengedtek a vasfüggönyön. A Tobacco Road, vagy az énekesük, Ray Philips által előadott This Little Bird című dalokra biztosan sokan emlékeznek; és mivel eléggé konszolidáltak voltak, magyarul nem bontották le a Kisstadiont a fiatalok, ezért egy év múlva már egy nyolc állomásból álló országos turnéra jöhettek.

De az igazi áttörés a Spencer Davis Group fellépése volt. Ők azon a nyáron három koncertet adtak a Kisstadionban, július 7-8-9-én. És az első, a pénteki buli után lovas rendőrök csaptak össze a buliról „nem eléggé fegyelmezetten” távozó fiatalokkal. Na, őket nem is hívták vissza.

Számunkra az iskolaév tulajdonképpen azzal kezdődött, hogy valamikor szeptember első napjaiban − még nem is tudtuk egymás nevét – kivezényelték az egész iskolát igazgatótól a portásig a Könyves Kálmán körút és az Üllői út sarkára. Ott álltunk vagy két órát szemben a Fradi-pályával, a felüljáró persze még nem volt sehol, aztán két óra múlva visszajöhettünk. Később azt mondták, hogy Brezsnyev – akkoriban a Szovjetunió első embere, óriási szemöldökéről volt közismert – érkezett Budapestre, és mi voltunk az üdvözlő tömeg az utca szélén.

Az évkönyvek még a legfontosabb események között megemlítik, hogy október 8-án kivégezték Bolíviában Che Guevarát, akinek jól mutatott a pólókon az arcképe, és bár nem sokat tudtunk róla, de parancsra szerettük őt, mert forradalmár mártír volt – ma már azért árnyaltabb a kép róla… Szintén ’67-ben történt, hogy Fokvárosban Christian Barnard professzor végrehajtotta az első szívátültetést – a páciens csak 18 nappal élte túl a műtétet –, és hogy Muhammad Ali amerikai ökölvívó elégette a katonai behívóját, mert nem volt kedve Vietnámba menni meghalni, ezért 10 ezer dollár büntetést fizetett, és megfosztották a világbajnoki címétől.

De ez mind semmi. Az idehaza történtek közül ki kell emelnem, hogy mivel nem nőtt eléggé gyorsan a népességszám, ezért 1967. január elsején – a dolgozó magyar nép minél nagyobb számú reprodukálása érdekében – bevezették a gyermekgondozási segélyt, vagyis a GYES-t, ami a gyerek két és fél éves koráig havi 600 forint jövedelmet jelentett a mamának. De furcsamód ugyanebben az évben forgalomba került a lázadó ifjúság legkorszerűbb társa: a C-film is, amit nem moziban vetítettek, hanem a korabeli reklámok szerint „egyszerűen használható, olcsó és kényelmes” fogamzásgátló eszköz volt, amely ráadásul magyar találmány. Tudnivaló, hogy a C-film nem tabletta, hanem egy, a lányok által a legintimebb helyre felhelyezendő papírvékonyságú lapocska, amelyről aztán nagyon gyorsan elterjedt, hogy valójában, titokban valószínűleg a népesedési program része lehet a GYES bevezetésével együtt... Ugyanis meglepetésszerűen megugrott a terhesség-megszakítások és a nem várt szülések száma azon nők között, akik a C-filmmel védekeztek – magyarul: gond nélkül teherbe estek a védekezés ellenére, mivel a C-film alacsonyabb hatásfokkal működött, mint a korabeli vicc szerint az erősen a két térd közé szorított Kalmopyrin… A nagyszámú teherbe esési arány miatt aztán 1970 elején le is állították a C-film gyártását.

Mit olvastunk, mit néztünk, mit hallgattunk abban az évben? Hát, először is ronggyá olvastunk egy antológiát, amelynek az volt a sokatmondó címe, hogy „Üvöltés – Vallomások a beatnemzedékről”. Ginsberg, Kerouac és mások írásai azért találtak a szocialista Magyarország fiataljainál azonnali és nyitott fogadókészséget, mert bár ezek az írások Amerikáról szóltak, de ezen belül arról, hogy a hatvanas évek elejének amerikai fiataljai hogyan utasították el a hivatalosan elfogadott értékrendet, az erkölcsi normákat, a mindennapi életformát, és ezek a srácok az öregek világa helyett új életeszményeket, egy új kultúrát próbáltak meg kialakítani maguknak. Vagyis ezek az írások kimondták helyettünk azt, amit nekünk nem lehetett! Hiszen a hazai ókonzervatív közegben ebben az időben például az Ifjúsági Parkba nem engedtek be farmerben és tornacipőben, és amikor reggelenként befordultunk itt a Gyáli úti sarkon, akkor a hajunkat a fülünk mögé raktuk, mert hosszú hajjal már a kapun sem engedtek be! Ennyit az Üvöltésről…

’67-ben persze tévét is néztünk, benne az azóta már ötvenszer újravetített Tüskevárt; meg színházba is mentünk, ahol egy ugyancsak revelatív darabot mutattak be ebben az évben: Örkény István Tóték című színművét, amely aztán majd Fábri Zoltán filmje révén vált igazán népszerűvé.

Hogy mit hallgattunk? Először is minden idők legjobb Beatles-albumát, a Borsőrmestert, amely a sajnos már nem élő osztálytársunk, Faidt Andris papájának a jóvoltából a megjelenést követően gyorsan bekerült hozzánk. A csajok a Bee Gees első lemezét, a keménykedők a Fire-t meg a Foxy Ladyt nyúzták az „Are You Experienced?” című Jimi Hendrix-albumról; és abban az évben jelent meg az első magyar beat-nagylemez, az Ezek a fiatalok című film – Koncz Zsuzsa meg az Illés dalaival – és egy Gyémánt és arany című Metró-számmal, amelyet történetesen a három évvel korábban a Puskásban érettségizett Schöck Ottó nevű, sajnos már régen elment kiváló zeneszerző és orgonista írt.

Mit lehet még tudni a ’67-es évről? Akkor született három amerikai színésznő, akik a mai puskásosoknak már csak öregedő nénik: Nicole Kidman, Pamela Anderson és Julia Roberts…

Ja, és ebben a kerületben azt nem lehet kihagyni, hogy az NB I-es futballbajnokságot a Fradi nyerte ’67-ben – mondom én, hogy jó év volt… (Géczi, Novák, Mátrai, Páncsics, Juhász, Szűcs, Karába, Szőke, Varga, Albert, Rákosi, Fenyvesi – ki tudja a mai 11-et felsorolni?...)

A többi évről sokkal kevesebbet mesélek. Azt, hogy ’68 január elsején kezdődött el az Új Gazdasági Mechanizmusnak nevezett gazdaságpolitikai reformsorozat, a jelenlévők vagy átélték, vagy majd történelemből megtanulják. Maradva viszont a zenénél: ’68 nyarán a Traffic együttes lépett fel Magyarországon. A dolognak külön érdekessége, hogy egy hétvégén, július 6-7-8-án adtak három koncertet a Kisstadionban, de egy teljes héten át itt maradtak. Elmondjam, hogy miért? Mert a gázsit forintban kapták, és nem tudták beváltani, ezért egy hét alatt itt elköltötték...

Augusztus 20-án a Táncdalfesztivál döntőjében tarolt az Illés együttes, mindent megnyertek az „Amikor én még kissrác voltam” című dalukkal – és közben a tévénézőknek, akik voltak vagy ötmillióan, nem kellett arról tudni, hogy a magyar tankok már elindultak Csehszlovákiába, amelyet 21-ére virradóra lerohantak a Varsói Szerződés testvéri tankjai – de ez is jön majd történelemórán.

Mi is volt még ’68-ban? Megjelent a Trombitás Frédi című Omega-lemez, Amerikában Nixon lett az elnök – és volt egy olimpia is, mégpedig Mexikóban, ami azért érdekes, mert Mexico City több mint 2 kilométer magasan fekszik, ennek következtében bár jobban kellett kapkodni a levegőt, a legtöbb atlétikai számban, elsősorban a dobószámokban világcsúcs született… Egyébként ezen az olimpián mutatta be egy bizonyos Dick Fosbury nevű magasugró a róla elnevezett technikát, amellyel tulajdonképpen háttal ugorja át a lécet – azóta mindenki így ugrik, és el sem tudják ma már képzelni, hogy korábban szemből ugrottak neki a lécnek.

Ja, és ebben az évben is a Fradi lett a bajnok…

A ’69-es évről azt emelném ki, hogy miközben a kommunizmus elleni tiltakozásként Prágában benzinnel leöntötte és felgyújtotta magát egy egyetemista, akit négy nap múlva egy budapesti 17 éves fiú, Bauer Sándor is követ, ezek a jelenségek elszigeteltek maradnak. A sajtó nem írt róluk, így a közvélemény nem is nagyon értesült ezekről a hírekről. Az újságok inkább azzal voltak elfoglalva, hogy közlekedni kezdtek Budapesten az első kalauz nélküli buszok és villamosok…

Viszont: ebben az évben lépett először ember a Holdra. A nemrég elhunyt Neil Armstrongnak azt a mondatát nyilván mindenki ismeri, hogy „Kis lépés egy embernek, de nagy ugrás az emberiségnek”. De az évkönyvek azt is megemlítik, hogy ehhez hozzátett még egy mondatot: „Good luck, Mr. Gorsky!” – vagyis sok szerencsét, Mr. Gorsky. Újságírók hada faggatta a visszatérés után Armstrongot, hogy árulja el, ki az a Gorsky, de nem tudták belőle kiszedni, csak néhány évvel a halála előtt. Eszerint amikor kisgyerek volt, veszekedést hallott a szomszédból. Odafülelt az ablakra, és azt hallotta, amint a szomszéd, Mr. Gorsky éppen bizonyos rendkívüli szeretkezési formára igyekszik rávenni a feleségét, aki erre nem hajlandó, és azt ordítja Gorskynak: „Tudod, mikor leszek így a tiéd? Majd ha a szomszéd kölyök felmegy a Holdra!”

A sztori remek, de sajnos gyorsan kiderült, hogy egy újságírói kacsa az egész… Viszont szintén ’69 történése, hogy egy bizonyos Max Yasgur nevű farmer New Yorkhoz közeli birtokán háromnapos rockfesztivált rendeztek, egyebek mellett Joan Baez, a Santana, Janis Joplin, Who, Joe Cocker, Jimi Hendrix, a Blood Sweat and Tears és mások közreműködésével. Ez volt a woodstocki fesztivál, a maga nemében az első ilyen méretű buli.

Idehaza ’69-ben készült el Bacsó Péternek a Rajk-pert megidéző szatírája, A tanú című film, amely tíz évig dobozban marad – aki még nem látta, feltétlenül nézze meg, számtalan mondata – mint hogy „Az élet nem habostorta” vagy „A nemzetközi helyzet fokozódik” vagy „Kicsit savanyú, kicsit sárga, de a miénk” – ma már szállóigévé vált.

És szintén ’69-ben forgatták, sőt be is mutatták „Az oroszlán ugrani készül” című nem túl jelentős, a James Bond-filmeket parodizáló mozit, amelyre ma már senki nem emlékezne, ha a film főcímdala nem a „Miért hagytuk, hogy így legyen” című Illés-dal lett volna, amellyel kapcsolatban nehezen értettük meg, hogy hogyan mehetett át a cenzúrán. A dal ugyanis úgy kezdődik, hogy

„Azt hiszed, hogy nyílik még a sárga rózsa,
Azt hiszed, hogy hallgatunk a hazug szóra.
Azt hiszed, hogy mindig mindent megbocsátunk,
Azt hiszed, hogy megtagadjuk minden álmunk.”

Elképesztően jó és pontos vers; ugye, nem kell mondanom, hogy a szerzője öt évvel korábban még itt koptatta a padokat, merthogy ’64-ben ő is ebben a suliban érettségizett: Bródy János!

Lépjünk át 1970-be, amikor is új útlevélrendelet lépett életbe: akkortól a nyugati országokba turistaként három-, látogatóként kétévente lehetett kiutazni! Ez most kifejezetten nevetségesnek tűnik, de akkor ez megint csak egy igen jelentős lazítást jelentett az elszigeteltségen, az elzártságon!

Ezenkívül felavatták az első budapesti metróvonalat a Deák tér és a Fehér út között; feloszlott a Beatles, viszont megalakult a Queen; megjelent a Bartók Allegro Barbaróját feldolgozó Emerson, Lake and Palmer című album, és az új világ eljövetelét jelző Deep Purple in Rock.

Végül 1971-ben: megalakult az LGT; a fizikai Nobel-díjat Gábor Dénes kapta; meghalt Rákosi, Hruscsov, sőt, akik jobban hiányoznak: Louis Armstrong és Jim Morrison is – szóval tényleg lezárult egy korszak, amit az is jelez, hogy az én osztályom ebben az évben érettségizett a Puskásban, és büszkén mondhatom, hogy kiváló szakemberek, mérnökök, műszaki munkatársak lettek az osztálytársaimból – meg persze mindenféle egyebek is: a padtársam a szombathelyi levéltár igazgatója, egy másik osztálytársam a Karthago együttes basszusgitárosa… És van sok puskásos tévés kollegám most is, hangmérnöktől Balázs Béla-díjas rendezőig.

Mert hát ez is hozzátartozott ehhez a sulihoz: hogy miközben remek szakembereket készített fel, egyben mindenre nyitott, érdeklődő fiatalemberekké formált bennünket. Vagy hagyott azzá válni.

Ebben persze óriási szerepe van a pedagógus személyiségének. Befejezésül engedtessék meg nekem, hogy meghatottan emlékezzek arra a tanárra, aki néhány éve hagyott itt bennünket, és aki sokunk életét meghatározóan befolyásolta. Az osztályfőnökünkről, Bornyi Sándorról van szó, aki nem csak a délelőttöket, hanem a délutánjait is itt töltötte velünk, és végighallgatta a verspróbálkozásainkat, és segített szerelmes levelet írni; aki el tudta érni nálunk, hogy az iskolai kiránduláson nem focizni rohantunk, amikor kiszabadultunk a buszból, hanem bementünk vele a bélapátfalvai romok közé, mert tudtuk, hogy meg fogja mutatni, hol éltek a szerzetesek, hol volt a scriptorium, és elmesélte, hogy a kódexmásoló szerzetes éjszakánként egyik kezében fogta a gyertyát, a másikkal írt, és a hajnalig tartó kódexrajzolásban észre sem vette, ha leégett a gyertya – vagyis a körmére égett a munka! Hát ilyeneket lehetett tőle hallani… Irodalmi esteket szervezett nekünk, az írással kacérkodó diákjainak. Emlékszem az egyik ilyenre, amelyre két diákját vitte el, és nem is én vagyok az érdekes ebből a duóból, hanem a másik: az a Horváth Attila, aki festegetett is, és akinek az első verseit Bornyi tanár úr korrigálta, és aki aztán többek között a Piramis, a Korál, Balázs Fecó, Charlie vagy Cserháti Zsuzsa dalszövegeit írta…

Hát ilyen tanárokat kívánok a jelenlévőknek, és azt, amit szintén Bornyi Sándortól hallottunk – hogy ne a saját, hanem az ő bölcsességével fejezzem be: minden csak egyszer van! Itt és most! Remek helyen vagytok, csodák történnek veletek minden pillanatban – éljétek meg, vegyétek észre őket! Köszönöm a figyelmet.

BOGNÁR MIHÁLY

Tisztelt Ünneplők!

Arra kaptam felkérést, hogy néhány percben reprezentáljam a nyolcvanas éveket, és próbáljak ízelítőt adni abból a korból, abból az életérzésből, amikor még én is ennek az iskolának voltam a tanulója.

Volt osztálytársaimmal alig egy hónapja ünnepeltük 30 éves érettségi találkozónkat. Akkor a segítségüket kértem abban, hogy egy-két gondolattal, emlékkel elevenítsék fel közös múltunkat. Sokan sok fontos dolgot javasoltak, például azt, hogy feltétlenül említsem meg az alföldi papucsot, mint az egyik legfontosabb kordokumentumot. Nem kevesen voltunk, akik olyan pontosan tudtunk vele lőni, azaz rúgni, itt, az iskola udvarán is, hogy akár 15 méterről is eltaláltunk vele másokat. Fontosnak tartották azt is, hogy elmondjam, a fiatalok a nadrágjuk szárának szabásában találták meg önkifejezésüket, és akkoriban a popperek és a csövesek mint a két legtávolabbi végpont közötti tengelyen helyezkedtek el. Hogy az iskolába szimatszatyorral jártunk, amire sok okos gondolatot és akkori együttesek neveit írtuk. Hogy hivatalosan ugyan oroszul tanultunk, de a Deep Purple-t egymás között angolul énekeltük. Hogy részt vehettünk a budai Ifjúsági Park utolsó koncertjén, amin a P. Mobil játszott. Hogy a Ferencvárosi pályaudvar büféjét egyszerűen „Hatosnak” hívtuk, mert akkor még 6 forint volt egy korsó sör. Hogy még részesei lehettünk Kis Kálmán tanár úr fizikaóráinak, akiről tudni véljük, hogy jelen volt Asbóth Oszkár helikopterének próbarepülésén. Hogy úgy indultunk neki az életnek, hogy biztos és jól fizető egzisztenciánk lesz életünk végéig. Ez sajnos a múlté, mind, egytől egyig.

Az igazgatóhelyettes abban az időben Posta Gyuláné volt, aki történelmet tanított. A történelemoktatás mellett mindig nagy hangsúlyt fektetett a kulturáltságunk növelésére is, amire – lássuk be – elég nagy szükség volt. Harmadikban a történelemóra mindig tornaóra után következett, a tornaóra pedig az udvaron töltött fociból állt. Nem nehéz elképzelni azt, hogy milyen állapotok uralkodtak történelemóra előtt, amikor a csapatok izzadtan, porosan, büdösen megérkeztek az órára. A tanárnő – ezt megelőzendő – közös érdekünkben úgy döntött, inkább felmentést ad az óra első tíz percéből annak, aki megfürödve és illatosan érkezik. A késés okát természetesen ellenőrizte is. Ettől kezdve a történelemórák 35 percesekké váltak. Egy alkalommal elvitt minket az Operaházba, talán éppen a Figaro házassága című előadásra. Másnap a történelemórán megbeszéltük a látottakat. Persze egy szó sem esett az előadásról, csak arról, hogy a tanárnő mennyire szégyellte magát helyettünk és miattunk, mert a Tóth az előadás alatt folyamatosan dumált, a Kiss a nőket bámulta, és folyamatosan forgolódott, de a Bognár… Hát a Bognár mindennek a teteje volt. A szünetekben, mint egy bolond, folyamatosan rohangált a vendégek között. A Bognár én voltam.

Ebben az iskolában nyílt meg előttem a világ. Itt tapasztaltam meg először igazán a szellemi magaslatokat, a komoly problémák finom eleganciával történő kezelését. Osztályfőnökünk Nagy Ferenc Csaba tanár úr volt. Abban a rendszerben az állam megpróbált gondoskodni a mi normális felvilágosításunkról is, ezért hivatalosan kirendeltek egy fiatalabb hölgyet a Gyáli úti rendelőből azért, hogy előadást tartson nekünk a különböző ide vonatkozó ismeretekről, praktikákról. Osztályunk kizárólag fiúkból, tinédzser fiúkból állt. Nem emlékszem arra, hogy az óra végül is rendbontás nélkül ért volna véget, és arra sem, hogy ki volt nagyobb zavarban, az előadó vagy mi. Arra viszont tisztán emlékszem, hogy az osztályfőnökünk többször is jelzett a kezével, amikor valami félreérthető vagy számunkra elképzelhetetlen volt: „Nyugi, nyugi, majd később.” Aztán a következő osztályfőnöki órán minden világossá vált. Megszokott környezetünkben, magunk között voltunk, és már bátrabban kérdeztünk. A tanár úr mindenféle, témába vágó görbéket rajzolt a táblára, de közben szabadkozott, hogy neki a tranzisztor h21-es karakterisztikája jobban menne. Csak most, a 30 éves osztálytalálkozónkon derült ki az, amit mindig is sejtettünk, mindig is szóbeszéd volt: hogy vizsgázott szexológiából, hogy költő volt, és hogy választott új nevén több verset is publikált.

Abban az időben, negyedik év végén, május környékén, az érettségit megelőzően, divat volt a bolondballagás, és azt követően, este a szerenád. Megbeszéltük, hogy mindenki úgy öltözik fel, ahogy csak tud. A találkozó másnap reggel a Nagyvárad téren volt. Én az alkalomhoz illően idős nagynéném ősz parókájában, édesanyám ruhájában és kerékpárral érkeztem. Mivel a megbeszélt időponthoz képest előbb értem oda pár perccel, ezért egy padra ültem le egy kissé túlrúzsozott hölgy mellé, és vártam. Várakozás közben a szemem a hölgy cipőjére tévedt, s akkor valami hirtelen belém hasított, és felkiáltottam: „Gyuri, te vagy az?” Ő volt.

Este az általunk ismert helyeken – gondolom, a szomszédok legnagyobb örömére – szerenádot adtunk. Új jogosítvánnyal, szülők autóival, irány a város. Volt, hogy kilencen egy autóban. Meglátogattuk többek között Nagy Ferenc tanár urat a fóti gyermekvárosban, Posta tanárnőt a Villányi úton, de Karner tanárnő kiskörúti lakása előtt is koncertet adott a rögtönzött kecskekórus. A tanárnő nem palástolt örömében sokunkat megvendégelt.

Ez az időszak életem legszebb korszaka volt. A felnőtté válás első, bizonytalan lépései, az első szerelmek, az első komoly barátságok, az első zenék, amelyek máig kísértenek. Köszönöm, hogy meghallgattak, és köszönöm, hogy itt lehettem.

DR. BATIZI ANDRÁS

Ahogy így elnézem magunkat, eszembe jutott az az életbölcsesség, hogy életünk három szakaszra osztható: ifjúkor, felnőttkor és a „de jól nézel ki”.

Amikor 1960 őszén 14 évesen, várakozással és félelemmel telve átléptem e nagy múltú iskola küszöbét, nem hittem, hogy valaha is én mondhatok pohárköszöntőt egy nagy generáció nevében.

Ötvenkét év – még kimondani is sok. Azóta már 13 olimpia került megrendezésre. És mi megéltük iskolánk 50. évi jubileumát is 1962-ben.

Ma is kicsit félelemmel állok itt, mert nagy megtiszteltetés számomra, hogy képviselhetem a társaimat. Húzódzkodtam is a felkéréstől, mert egyrészt nem tudok felmutatni múltamból olyan kiemelkedő teljesítményt, amivel ezt kiérdemeltem, másrészről nem vagyok egy szónok alkat.

Aggodalmamat oldva erre mondta Faruzo barátom biztatólag: „Mondjál bármit, hidd el, hogy udvarias a közönség, tapsolni fognak!”

A Puskás Tivadar Távközlési Technikumba bekerülni nem volt egyszerű. Alma materünk már akkor is az ország egyik legjobb oktatási intézménye volt, köszönhetően az iskola szellemiségének, tanárainak és nem utolsósorban a diákjainak. Tanáraink a becsületes életre neveltek, arra, hogy kemény munkával és sok-sok tanulással, erőfeszítésekkel elérhetsz mindent, de „ingyen ebéd” nincsen, mindennek meg kell fizetni az árát. Olyan erkölcsi és szakmai alapokat kaptunk, mellyel az élet minden területén megálltuk a helyünket.

A „Nagy Generáció” jelzőt nem mi találtuk ki, valahogy ráragadt erre a korosztályra, de nem méltatlanul.

Hány kiemelkedő életpálya indult innen el. A távközlési szakma mellett ezen iskola diákjai kiemelkedő eredményeket értek el a politika, a kultúra, a tudomány, az oktatás, a sport, a diplomácia – és még sorolhatnám, hogy a hazai és a nemzetközi élet mely területein.

És ha visszatekintek a generációmra, büszke vagyok, hogy együtt nőhettem fel velük ebben az iskolában, olyanokkal, akik a zenei pályán is csodálatosat alkottak, Kossuth-díjasokkal, Állami díjasokkal, élsportolókkal, olyan évfolyamtársakkal, akik gyermekei igen sok örömet okoztak nekünk, magyaroknak a sportban elért olimpiai és világbajnoki eredményeikkel, és nem utolsósorban azokkal, akik a távközlési szakma későbbi meghatározó személyiségei lettek.

És vannak közöttünk olyan diáktársak is, akik az egyetem utáni első munkahelyükről mentek nyugdíjba, és ez alatt számtalan szakmai és tudományos kitüntetéssel öregbíttették alma materünk, a Puskás hírnevét.

És nem szabad megfeledkeznünk arról az emberről, aki 1964-ben fiatal diáktársunk volt, és elévülhetetlen érdemeket szerzett abban, hogy ma itt lehetünk. Ő a Puskás Tivadar Távközlési Technikum jelenlegi igazgatója, a mi fáradhatatlan Laci bácsink, akinek a majdani sírjára is valószínűleg az lesz írva: „Itt sem nyugszik!” Ő az, aki ma is kitartóan dolgozik a svájci CERN-ben közismert fizikus diáktársunkkal azon, hogy a mostani Puskás-diákok is komoly, elismert szakemberek, tudósok lehessenek a jövőben.

Nem voltunk mi jó gyerekek, de nagyon rosszak sem. Egyik tanárunk az érettségi banketten úgy jellemzett bennünket, hogy „szeretnivaló csibészek, tele kreativitással és ötletekkel”.

Még emlékszünk a radiátorra csíptetett diódás fülhallgatón hallgatott Kossuth rádióra, a 12 óra 15-ös Komjádi tánczenei koktélokra, az örökéletű telefontantuszra, a gitárerősítőre, a súgógépre – ami mind-mind a mi kreációnk volt, és ahonnan hosszú út vezetett a mai infokommunikációs technológiáig. De legyünk büszkék arra, hogy ennek a fejlődésnek mi is részesei voltunk.

Engedjétek meg, hogy zárszóként idézzem Oliver Wendel Holmes angol költő egy gondolatát hevenyészett magyar fordításban:

„Hogy elérjük vágyaink kikötőjét
Vitorlázni kell, néha széllel,
Néha szél ellen, de
Vitorlázni kell és nem sodródni,
Nem horgonyt vetni.”

Fiatal diáktársaim! Kívánom, hogy legyetek ti is szeretnivaló, kreatív, tisztességes csibészek!

Előttetek a jövő!

Emelem poharamat iskolánk névadójának, néhai és mostani tanárainknak, a jelenlévő volt iskolatársaimnak tiszteletéül az 1964-ben végzett „Nagy Generáció” nevében.